A Mauritshuis családias, barátságos, meghitt hangulatú képtár. Ha el tudunk vonatkoztatni a feszülten figyelő, maroktelefonjaikat szorongató teremőröktől, akkor tartalmas, maradandó, nemes és tartós élményekkel távozhatunk innen. Sok a biztonsági őr, számukra minden hátizsák és ásványvizes pillepalack gyanús, minden rendellenességet kiszúrnak, és azonnal felhívják ezekre a látogató figyelmét. Míg az olasz, francia képtárakban a tiltás ellenére a többség fotókat készít, itt még a bátrabbak se próbálkoztak a készülék elővételével. Mindennek valószínű magyarázata, hogy a Mauritshuis csak 1995-ig volt állami tulajdonban, ezután privatizálták, jelenleg egy alapítvány működteti.
Nem kétséges, hogy ez a múzeum nem akar vetekedni a legnagyobb képtárakkal, termei, a kiállított anyag bősége nem lenyűgözni, megdöbbenteni, álmélkodásra kíván késztetni, hanem közvetlen, bensőséges párbeszédre invitál minden ide érkezőt.
A nagy „attrakciót” természetesen a gyöngyfülbevalós leány mellett Rembrandt művei jelentik, többek között itt tekinthető meg a Dr. Tulp anatómialeckéje című, számtalanszor reprodukált remekműve. Rembrandt Leidenben született, de élete, alkotói tevékenysége legjava Amszterdamban zajlott. Itt készíti megrendelésre arcképeinek, csoportképeinek jelentős részét, valamint történelmi kompozícióit is, amelyeket a festő mindvégig legjelentősebb alkotásainak tartott.
Megítélésem szerint a művész csoportképei közül az egyik legsikerültebb az Éjjeli őrjárat mellett a már említett anatómialecke. Kilenc személy látható rajta a boncolandó hullát is beleértve. Megrendelt csoportképről van szó, abba a terembe szánták, amelyben a neves, közmegbecsülésnek örvendő, alig 40 éves doktor óráit, előadásait tartotta. Fontos eleme volt az ilyen típusú festményeknek a felismerhetőség, valamint a cselekmény minél hitelesebb megjelenítése mellett a különböző társadalmi pozíciók érzékeltetése is.
Nagyjából azonos időben, 1632-ben készült a Nagykárolyban található Károlyi László 20 gyermekével címet viselő, XVII. századi alkotással. A két csoportképet összehasonlítva érhetjük meg igazán az akkor alig 26 éves Rembrandt bátorságát, alkotó erejét, aki szakítva minden konvencionális, eleve adott lehetőséggel, megoldással, egyedi, izgalmas és mozgalmasságában is egységes kompozíciót teremtett. Egy rajztanár ismerősöm arra hívta fel a figyelmem, hogy a rövidülésben ábrázolt hulla bal oldala el van rajzolva. Ebben a megállapításban lehet némi igazság, de a látvány szempontjából nincs különösebb jelentősége, hiszen az említett részlet nem kompozíciós központ, egyszerűen „kiesik” a néző látóköréből.
A Mauritshuisban található Rembrandt legtöbb önarcképe, már ezért is megéri ide látogatni. A világ egyik legnagyobb festőművésze, Hollandia büszkesége sajnos nem élt takarékosan, 1657-58-ban elárverezték a házát, műkincsgyűjteményét. Élettársa, fia meghaltak, utolsó éveit magányban, szegénységben, nélkülözésben töltötte, ismeretlen sírban fekszik. A fentiek ellenére miről tanúskodik egyik utolsó, szintén itt látható, 1669-es önarcképe? A 63 éves, sok megpróbáltatáson átesett idős művész tartása, öntudatos tekintete arról győzi meg a nézőt, hogy ő nem tartja magát vesztesnek, hiszen a legnagyobb vagyonát, a tudását, tehetségét, az önbecsülését mindvégig megőrizte. Tekintete, nyugalma, magabiztossága nem szánalmat, hanem együttérzést, tiszteletet ébreszt.
Mit érdemes még megnézni itt? Azt bizony még felsorolni is nehéz lenne, hiszen a rengeteg látnivaló eleve szelektálásra készteti az embert. Többek között itt látható Frans Halsnak a Nevető fiú (1629) című arcképe, amelyen a festőnek olyan spontaneitással, könnyedséggel, expresszivitással sikerült megjelenítenie modelljét, hogy a kifejezési eszközök tekintetében messze megelőzte korát. Ez az impresszionistákra jellemző pillanatnyiság a XVII. század első felében nem csupán ritka a képzőművészetben, hanem alig elkönyvelhető jelenség.
Peter Paul Rubens mindvégig pompában, gazdagságban, megbecsülésben, köztiszteletben élt. Diplomata volt, elárasztották megrendelésekkel, amelyeknek jelentős részén a tanítványai, követői is dolgoztak. A múzeumban többek között érdemes közelebbről tanulmányozni a Clara Fourmentről készült arcképét is. Akik ismerik, becsülik anyagismeretét, karakterérzékét, kompozíciós tudását, azoknak biztosan nem fog csalódást okozni ez a remek portré. Mi hiányzik Rembrandt olykor szívszorító, különleges érzékenységgel, beleéléssel megfestett, a legárnyaltabb lelki rezdüléseket is visszaadni képes arcképei megtekintése után ebből a műből? Talán pont azok az átélt megpróbáltatások, tragédiák, amelyek Rubenst elkerülték. Ő is kora nagy újítóinak egyike a képzőművészetben, de ez a képessége, tulajdonsága elsősorban nagyméretű oltárképein érvényesül.
Mitől olyan barátságos, közvetlen hangulatú ez a képtár? Akit ez komolyan érdekel, az jól teszi, ha elidőzik Paulus Potter vagy Adriaen van Ostade valósághű, közvetlen, életszerű művei előtt, mert ezek segítségével, sokkal közelebb kerülhet a kor nagy és kis mestereinek a hétköznapi dolgokat, örömöket elfogadó, értékelő és szerető gondolkozásmódjához, világszemléletéhez. Természetesen korunk Hollandiájának is vannak sztárjai, de a képzőművészetben az igazi, tartós, hosszú távon is hiteles, érvényes büszkeségeik már jó ideje ugyanazok: Rembrandt van Rijn, Vermeer van Delft, Vincent van Gogh. Belőlük, alkotásaikból, hírnevükből úgy tűnik, hogy arrafelé még ma is sokan megélnek.
