A Mauritshuis (Maurits-ház) lényegében királyi képgaléria Hágában, az épület korábbi tulajdonosáról, Johan Maurits hercegről kapta a nevét. A múzeum termeiben számos híres németalföldi festő remekműve, többek között Vermeer van Delft,Rembrandt van Rijn, Jan Steen,Franz Hals valamint ifjabb Hans Holbein képei található.
Szép, barátságos, takaros maga a nem túl nagy klasszicista épület is, kiemelkedően értékes képtára Európa legjelentősebb művészeti múzeumai közé emeli, évente több százezer látogató keresi fel. A képtárban (mint a legtöbb belga és holland múzeumban) tilos fotózni, ezért írásomat ezúttal a saját felvételek mellett prospektusokból, képeslapokról átvett reprodukciókkal is illusztráltam. A múzeum kétszintes, az alsó részben a „királyi ritkaságok gyűjteménye” található, a felső szint képzőművészeti múzeum.
Többek között itt tekinthető meg Vermeernek, a hosszú ideig méltatlanul elfelejtett, majd újra felfedezett delfti mesternek a Leány gyöngy fülbevalóval (1665 k.) című arcképe is. Ez a leány azonban nem csupán a múzeumban látható, hanem szinte mindenhol Hágában. Ott van a bejárat melletti óriásplakáton, a képeslapokon, reklámszatyrokon, dísztányérokon, a giccsárusok bódéiban, játéküzletek kirakataiban, még a Hollandiában olyan népszerű kerékpárokon is. Láttam már az arckép dombormű és Barbi változatát, és természetesen a nagysikerű, népszerű filmet (2003), a gyönyörű Scarlett Johansson főszereplésével. Amúgy a fentiek ellenére a film jó, egyszerű, visszafogott eszközökkel készült, hozza a kor hangulatát, tiszteletben tartja Vermeer képeinek a világát. Megítélésem szerint azonban ez nem is annyira a festményről, hanem sokkal inkább a modell kapcsán tovább gondolt, épített társadalmi ellentmondásokról, értékrendbeli eltolódásokról, nézetbeli különbségekről szól.
A film főszereplője a modell, de az igazi, a valódi főszereplő a festményen és a valóságban is a művész. Csupán 2-3 tucatnyi képe maradt fenn a festőnek, közülük a legismertebb ez az arckép. Az alkotó a kép keletkezése idején népes családja, cselédei és számos gyermeke (11-en voltak) körében él és rendkívül magányos. Mi teszi azzá? Az önmaga által tehetségből, tudásból, érzékenységből teremtett egyedi, öntörvényű képi világ, vagyis a hivatása.
A film utal a fülbevaló szerepére, jelképpé növeli azt, némi magyarázattal szolgál a turbánszerű fejfedőre és a rendezőnek, forgatókönyvírónak köszönhetően elénk tárja azokat a mély, olykor lappangó érzelmi szálakat is, amelyek a festő és modellje között keletkezhettek. A szakembert egy kép láttán azonban sohasem ezek a jórészt költött, képzelt körítések érdeklik, hanem a maga a mű. Ilyen megközelítésben ez a leány megszemélyesíthetetlen. Képzeljük csak el, ha Mona Lisát egy hús-vér színésznő játszaná el, mi maradna Leonardo összetett, sokértelmű, áttételes, csak a festészet eszköztárával elmondható üzenetéből?
Megítélésem szerint az eredetei modell egyáltalán nem viselt gyöngy fülbevalót, hiszen nyilvánvaló, hogy a képen ennek a csillogó pontnak kézzelfogható, tetten érhető szerepe van, a két ragyogó szempárral rímel. Ha letakarjuk, akkor tapasztalni fogjuk, hogy hiányzik, mint képelem. Nem tudom, milyen lenne ez a leány holland főkötőben, de tény, hogy a turbánszerű kendő színben, foltelosztásban és formában festői telitalálat. Telitalálat a vállon keresztüli kérdő, félénk, kíváncsi tekintet, szembenézés is, bár nem egyedi, hiszen hasonló beállítást, megoldást más alkalommal is választott Vermeer.
A portrén látható leány, vagy a filmbeli megszemélyesítője a szebb, érdekesebb? Alapvetően hibás ez a kérdés, a fenti két személy megítélésem szerint összehasonlíthatatlan. Ha mégis erőltetnénk a választ, úgy fogalmaznék, hogy Scarlett Johansson vonásai az átlagosnál finomabbak, a leány gyöngy fülbevalóval a képen egyszeri, megismételhetetlen csoda.
Divattá váltak az utóbbi időben az „észak Velencéje”, az „észak Leonardója” típusú közhelyek, ilyen megközelítésben ezt az alkotást akár a „holland Mona Lisának” is nevezhetnénk, annyira, hogy már találkoztam is ezzel a kifejezéssel. Én mégis azt javasolnám, hogy felejtsük el a hasonló, kicsit együgyű, erőltetett párhuzamokat bárhonnan is érkeznének, nincs rájuk semmi szükség. Ezektől se Dürer, se Amszterdam, se Vermeer nem lesz több, híresebb vagy másabb.
Mi tette naggyá a delfti festőművész cselédlányát ábrázoló kisméretű arcképet? Természetesen itt se a modell egyedülálló, megismételhetetlen szépsége, varázsa, vagy a kölcsönös vonzalom. Vermeert környezete nem a festészete miatt értékeli, hanem az abból származó sekély anyagi haszon miatt marasztalja el. Megrendelésre, lassan, igényesen dolgozott, tehát állandóan anyagi gondokkal küzdött. A maga örömére készített arcképe a gyöngyfülbevalós leányról nem más, mint menekülés ebből az elvárásokkal teli, terhes, anyagias világból. Fogalmam sincs milyen lehetett a leány valójában, de amivé vált, azt minden bizonnyal a művésznek köszönheti, aki lényegében egy portré ürügyén, a kiindulóponttól függetlenül a saját elvágyódásait, a szépségbe, romlatlanságba, a harmóniába vetett igényét, hitét festette meg.
