Mona Lisa

Valamikor a hetvenes években egy volt iskolatársam — aki miután értesült arról, hogy évek óta nem kapok útlevelet — elmesélte, hogy járt a Louvre-ban és látta a Mona Lisát. Valószínűleg előre kiszámíthatta a bejelentése várható hatását, mert utána hosszasan kivárt arra várva, hogy az egyértelmű tények hallatán összeomlok. Ennyi idő elteltével elárulhatom, hogy az irigység indukálta teljes megsemmisülést azért kerülhettem el, mert tudtam, hogy az ismerősöm nézhetett ugyan valamiket Párizs híres múzeumában, de sokat biztosan nem látott. Elsősorban azért nem, mert a tömeg, az idő szűkössége miatt ez eleve nem lehetséges, másrészt azért, mert kellő felkészültség, érzékenység, nyitottság nélkül a remekművek a külsőségeken túl még ideális körülmények között sem sokat árulnak el magukról.

Tény, hogy napjainkban már sokkal több, változatosabb információs forrással rendelkezünk, összehasonlíthatatlanul többen utaznak külföldre, és az utazások alkalmalmával lehetőség nyílik arra is, hogy eredetiben megcsodálhassák azokat a világhírű alkotásokat, amelyeket eddig a legtöbben csak albumokból, tankönyvekből ismertek.

Ezek lennének napjainkban a lehetőségek, de mindig a valóság számít, és az úgy tűnik, egészen más képet mutat.

Kérdés, hogy a megsokszorozódott, olcsó turistautakkal párhuzamosan ugyanolyan arányban nőtt-e az értő múzeumlátogatók száma is a térségben?

Kérdés lehet, hogy ezek a rövid kiruccanások mennyire járulnak hozzá ahhoz, hogy kialakuljon egy olyan réteg, amely valóban szereti a képzőművészetet és hajlandó időt, pénzt áldozni arra, hogy közelebb kerüljön hozzá, többet tudjon meg róla, gazdagodjon általa?

Kérdezhetnénk azt is, hogy mi maradhat meg azokból az előkészítetlen múzeumlátogatásokból, amelyek a legtöbbször abból állnak, hogy 2-3 óra alatt a látogatók fáradtan és sietősen elhaladnak 5-6ooo remekmű mellett a Vatikáni-, a British Múzeumban vagy a Louvre-ban?

Kérdés az is, hogy mit lát mondjuk a Mona Lisából az a művészetek iránt valóban érdeklődő személy, aki századmagával, több tucat ember feje fölött pár pillantást vethet Leonardo gondosan körbekerített, kordonnal elválasztott, vastag, golyóálló üveggel védett remekművére?

Megválaszolandó problémák özönét jelezhetném még a továbbiakban, de megítélésem szerint felesleges az olyan kérdések sorjázása, amelyek egyben a válaszokat is magukba foglalják. Az egyik alapvető emberi tulajdonság a birtoklási vágy. Emiatt a legtöbben a Mona Lisa-t elsősorban nem csodálni, megérteni kívánják, hanem „haza szeretnék vinni”. Ez sajnos nem lehetséges és ezért legalább egy saját fotó erejéig birtokolni akarják. A felvétel még értékesebb, ha ők maguk is láthatóak az alkotás mellett, hiszen ez nyilvánvaló bizonyíték az utókor számára minden kétkedőnek arra, hogy ők valóban ott voltak. Igaz háttal állnak — mert különben nem látszanának a fotón — de akár meg is fordulhatnának, ha valóban a festmény érdekelné őket. Nem valószínű, hogy ez a legtöbbjüket tényleg érdekli. Honnan gondolom? Nos, a Mona Lisa közvetlen közelében, ugyanabban a teremben látható a bal oldali falon a művész még négy-öt remekműve, többek között a Sziklás Madonna és a Szent János című alkotása is. Ezek környezetében már nincs különösebb tiltás, kordon, de érdeklődés se igen tapasztalható. Szerintem a nézők legnagyobb részének fogalma sincs, hogy kinek az alkotása az a festmény, amelyhez a Mona Lisa kép alig látszó rámájának a sarkát megbűvölve nézők egy része már-már támaszkodik. Ezért is gondolom azt, hogy a helyszínen elsősorban nem a Giocondát érdemes fényképezni (erről kitűnő minőségű reprodukciók ezrei vannak forgalomba) hanem az előtte pózoló turistákat. 

Láthat az így készült fotókon az érdeklődő olyan immár hervadozó hölgyeket, akik a hely szellemének bűvöletében legalább olyan „titokzatosan” próbálnak mosolyogni, mint Francesco del Giocondo ifjú felesége, hiszen megítélésük szerint ez nemcsak minden nő privilégiuma, hanem ugyanakkor közös titka is. Miért teszik? Mert szerintük ide ez illik leginkább, ugyanúgy, ahogyan a Moulin Rouge előtt az ember reflexszerűen, a területét megjelölni készülő kutyákhoz hasonló módon a lábát emelgeti. Emelgetné szebben, meg magasabbra is, de oda már kicsit több kell. Valahogy, valami miatt imádjuk a közhelyeket és nagyon idegesít bennünket az a tudat, ha rájövünk, ráébresztenek arra, hogy ezeknek semmi közük nincs a művészethez.

Láthatóak a képeken önelégült urak is, akiknek az arcára van írva, hogy ezúttal egy újabb, különösen értékes hódítással gazdagodtak. A legtöbben a bámészkodók közül leginkább olyan kocavadászokra emlékeztetnek, akiknek a por törölgetése közben egyszer véletlenül sikerült megsebesíteniük a vitrinben egy  plüss oroszlánt.

Amikor alkalmam volt arra járni, saját használatra megfejtettem Gioconda mosolyának a titkát. Szerintem nem titokzatosan, inkább bölcs megértéssel mosolyog a félművelt látogatóin, akik azt hiszik, hogy a vele való röpke, felületes találkozás szebbé, okosabbá, műveltebbé, lelkileg gazdagabbá  teheti őket.       

Azt csak nagyon kevesen sejthetik a látogatók közül, hogy Gioconda szép, fiatal, nyugodt arcáról lényegében magának az alkotónak, a reneszánsz akkor már idős óriásának embersége, tudása, zsenialitása, a tökéletesség utáni sóvárgása sugárzik, és ez a fiatal nő tiszta, romlatlan  tekintetén át ható érett, kristálytiszta, a dolgok lényegi részét értő szembenézés képileg olyan kifinomult, ugyanakkor zavarba ejtő kettősséget eredményez, amelynek titkát, súlyát át lehet érezni, de szavakba megfogalmazni, vagy hagyományos módon, logikus megközelítéssel megfejteni képtelenség

Sokan, sokszor játszadoztak el korunk művészei közül humoros, megmosolyogtató, megdöbbentő képzettársításokat kreálva az alaptéma, kiindulópont kapcsán. Ha valaki a Google képkeresőjébe beírja azt, hogy Mona Lisa, hatalmas mennyiségű egyszerű paradoxonokra épülő humoros képanyagot láthat. Jó tudni, hogy mindez tükör, és a tudatosan kreált furcsaságoknak semmi közük sincs Leonardo remekművéhez, hanem sajátos modorban elsősorban kortársaink életstílusáról, gondolkodásmódjáról, birtoklási vágyáról tudósítanak.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.