Van, illetve lassan csak volt egy szecessziós, kifinomult motívumvilágú, elegáns, szépen formált homlokzati dísz Szatmárnémetiben az Attila/Traian sugárút egyik emeletesházán. A szimmetrikus, formagazdag motívum egy külön erre a célra készített falrészen, attikán foglal helyet a sarokrész legkiemelkedőbb pontján, mélyített, azonos szinten van az alap felületével. A harmonikusan, és mégis lendületesen kialakított, egymáshoz kapcsolódó stukatúrgipszből készített levélformák ovális ablakocskát, vakablakot, mélyedést kereteznek. Szerepük nem térkitöltő, hanem az adott tér alkalmazkodik a kifinomult motívum fölfelé karcsúsodó formáihoz.
A profilírozott keret nemcsak ennek kiemelését, érvényre jutását szolgálja, hanem kiugró, felül süveges tömbjével, fémlemezekkel gondosan fedett felületeivel széltől, esőtől, hótól védi. Nem egyedülálló, magányos dísz, hanem a többihez – homlokzati díszek, párkányok, ablak szemöldökök, erkélykorlátok, terülődíszek – szervesen illeszkedő motívum.
Ha csak a közvetlen környezetét figyeljük meg, ugyanaz a lendületes vonalvezetésű, szépen tagolt, ritmusos forma- és vonaljáték köszön vissza. A koronaszerű dísz alatti széles, lépcsőzetes profilú zárópárkánnyal nem ér véget a történet. Lentebb ez olyan hármas tagolású, konzolokra emlékeztető, vájatos formákkal folytatódik, amelyek rímelnek a felső rész formavilágával.
Anyagismeret, jó ízlés, a város hagyományainak, hangulatának ismerete, tisztelete hozta létre, barbár cselekedet lenne a felszámolása kényelmi, vagy más meggondolásból. Szerintem ebből az egyetlen példából is sokat tanulhatnának a ma építészei, ha kicsit jobban figyelnének néhány régebben jól ismert szakmai fogásra, elvárásra, nem volna annyi málló, redves, repedező, nem ide illő betonfelület a városban.
