Párizs talán legszebb múzeuma, az impresszionista, posztimpresszionista festészet, szobrászat szerelmesei számára kihagyhatatlan úti cél az Orsay Múzeum, amely a Louvre közelében, a Szajna túlsó partján található. Értékes gyűjteménye az 1848-1914 közötti időszakot öleli fel, vagyis azt a kort, amelynél a Louvre kollekciója véget ér és ahol a Pompidou központ modern, kortárs anyaga kezdődik. Úgy is mondhatnánk, hogy aki átfogó művészettörténeti áttekintést szeretne nyerni élőben, annak feltétlenül meg kell látogatnia mindhármat.
Az Orsay Múzeum épületének elődje egy állomás volt, ennek a helyén régebben az 1871-ben lerombolt Orsay palota állt. Az állomásépületet 1987-ben alakították múzeummá, ebben többek között Renoir, Monet, Manet, Cezanne, van Gogh, Gauguin remekműveit tekintheti meg az érdeklődő.
Az átalakításban az a szokatlan, hogy az építész egyáltalán nem kívánta álcázni az állomás jelleget. Ennek a gyönyörű, de a felújítás idején már kissé elhanyagolt épületnek hatalmas, nyitott terét, üveg tetőboltozatát — mivel ideálisnak bizonyult az állandó tárlatok anyagának elhelyezésére — megtartották, felújították, és ezt a hatást felerősítendő, még két hatalmas óráját is az eredeti állapotában állították vissza. A francia építészek, képzőművészek, ipari formatervezők bátorsága, kreativitása, ötletessége számomra mindig sok meglepetést tartogatott, példaadó volt. A fentiek mellett még valami nagyon lényegest tudhattak az örök emberi természetről is, hiszen másképp aligha büszkélkedhetnénk manapság a kezdetekben sokak által kifogásolt, sőt gyűlölt Eiffel toronnyal, a Pompidou központtal, Patrick Blank függőleges kertjeivel és még sorolhatnám. A franciás könnyedség, újító bátorság, életszeretet szülötte az impresszionista festészet is, amelynek lendületét, átütő, sodró erejét csak azok értékelhetik igazán, akik jól ismerik az előzményeket is.
Mit érdemes megnézni ebből a hatalmas, több szinten elhelyezett anyagból? Természetesen mindent, de erre néhány napos párizsi tartózkodás alatt se idő, se lehetőség nincs. A válogatás minden esetben kultúra, ízlés dolga, engem személy szerint már jó ideje érdekeltek Honoré Daumier karikatúra mellszobrai, amelyeket a parlament tagjairól készített. Többek között ezeket is itt láthatja a látogató, de a legtöbben ösztönösen a legfelső emelet felé igyekeznek, ami nem véletlen, hiszen itt természetes fényben tekinthető meg az impresszionista és posztimpresszionista gyűjtemény.
Itt látható a művészettörténet egyik megítélésem szerint legerotikusabb festménye, Manet Olimpiája is. Edouard Manet nem tartozott az impresszionistákhoz, újszerű látásmódjával mégis részese a festészet 19. századi forradalmának. A festményén megjelenített női akt 1863-ban nemcsak természetes közvetlenségével dühítette fel, bizonytalanította el az akadémista, konvencionális látásmódon, mitológiai utalásokon nevelkedett, álszemérmes párizsi kispolgárokat, hanem a kompozíció és a színek használata szempontjából is addig szokatlan, újszerű megoldásokat nyújtott.
Az igazi élmény számomra itt is a nagy újítók képeivel való közvetlen találkozás volt, azok műveivel, akik a 19. század második felében megajándékozták az emberiséget a természet színes, állandóan változó varázsának, lüktetésének képi megjelenítéseivel. Aligha akad olyan művészettörténész, képzőművész napjainkban, akire fiatal korában ne hatott volna a Vincent van Gogh festményeiből áradó direktség, szeretet, vagy Monet kísérleteinek komolysága, kitartó alapossága mellett, alkotásainak magától értetődő természetes könnyedsége, varázslatos játékossága. Tanulmányaink során millió reprodukció, leírás, értő elemzés avatott be a kor remekműveinek titkaiba és alakította, csiszolta a róluk alkotott véleményt egy olyan diktatúra körülményei között, amelyben az illeszkedést elutasítóknak reményük sem volt arra, hogy valaha élőben láthatják majd a tanultakat. Talán e miatt is féltem kissé a személyes találkozástól, pontosabban attól, hogy a közvetlen élmény miatt sérülhet az évtizedek óta terebélyesedő, formálódó, mélyülő kötődés. Nem csalódtam, — talán ez a legfontosabb következtetés, amellyel az Orsay Múzeumban tett röpke látogatás után távoztam. A helyszínen is meggyőződtem arról, amit mindig is tudtam, hogy Gauguin, Cezanne és a többiek alkotásainak kifejező ereje, hitelessége, őszintesége még részben sem a róluk szóló legendáknak, értő vagy ösztönös rajongói imádatnak, elfogult szakértők, elemzők túlzásainak köszönhető. Ezek a remekművek ma is töretlenül élnek, hatnak és fütyülve a pillanatnyi divathullámokra, nézőpontokra: erősek, hitelesek, ragyogásuk töretlen.
Itt látható a Van Gogh szobája Arles-ban című alkotás is. Mit írt erről bátyjának a művész? Idézem keresetlen, mégis megkapóan direkt sorait: „Ez egész egyszerűen a hálószobám. A szín kell főleg hozzá, amely egyszerűségével a dolgok nagystílűségét, a nyugalom és az alvás gondolatát sugallja. A képnek el kell érnie azt a hatást, hogy a fejet vagy sokkal inkább a fantáziát megnyugtassák.” Ez a festmény számomra a hétköznapi csodákba vetett hitről szól. Napfény sziporkázik az ablakon túl, de a belső tér domináns színe is aranyló narancssárga, már-már nem e világi béke ragyog be mindent.
Közel harminc képet festett a Rueni katedrálisról Claude Monet különböző időpontokban, napszakokban, ebből 4-5 is látható itt egymás mellett. Aki külön-külön ismerte meg ezeket az alkotásokat annak számára nem várt, nagy ajándék ez az összehasonlításra is lehetőséget nyújtó bemutatás. Cezanne műveiből egyetlen festmény látványa is ritka élmény, egy teljes, minőségi válogatás megtekintése bárkit kárpótol a fáradtságért, a belépti díjért, az elszalasztott programokért.
Természetesen tudom, hogy néhány sor kevés egy ekkora anyag bemutatására, de nem is ez a célom. Írásaimat azoknak szánom, akiket útjaik során a bevásárláson, a céltalan bámészkodáson túl kulturális örökségünk kincsestára is érdekel. Aki teheti, nézze meg ezt a gyűjteményt, innen kivétel nélkül mindenki gazdagodva távozhat.
