Szatmárnémeti legszebb szecessziós stílusú épülete, a Pannónia (Dacia) Szálló és a filharmónia
A szecesszió a historizmus ellenhatásaként kialakult képzőművészeti, iparművészeti, építészeti stílusirányzat, amely a múlt századfordulón, hozzávetőlegesen 1890 és 1910 között virágzott. Mint köztudott, lényegében a legtöbb építészeti, művészeti stílus az előző irányzat ellenhatásaként alakult ki. A gótika a klasszikus hagyományokat még sajátos és szabadelvű felfogásban őrző romantika tagadásaként jött létre. A gótikus művészet építészeti és díszítőművészeti túlburjánzásának a reneszánsz hűvös nyugalma, egyensúlya, harmóniája vetett véget. Ezt a barokk ízlésvilág, kompozíció nyugtalansága dinamizálta, amely a rokokó túlbonyolított formavilágába fulladt. Az egyensúly a historizmus egyes irányzatainak (neoreneszánsz, újklasszicista) hatására billent vissza. Ennek ellentéte, a szecesszió már nem csupán egy építészeti vagy festészeti stílusként van jelen az európai művészetben, hanem az emberiség kultúrtörténetének talán egyik utolsó, mindent átfogó és mindent átformálni vágyó stílusa. Jelentkezik az építészetben, festészetben, szobrászatban, ötvösművészetben. Létezik szecessziós díszítésű bútor, divat, szecessziós stílusú plakátokat, könyvborítókat, evőeszközöket, állólámpákat, gyufásdobozokat is terveztek. Általában a bécsi irányzatot nevezzük így, amely a német Jugend-stílus kifinomultabb, érzékenyebb, olykor érzékibb változata volt.
Magyarországi vonulatát magyaros szecessziónak is nevezik. Ornamentikáját természeti, főleg növényi formákból merítette. Kirobbanó sikerének titka, hogy elemi erővel emlékeztet minket az egyre iparosodó, elidegenedő világban arra, hogy a természet részei vagyunk, nem érezhetjük tehát sajátunknak a nagyvárosok szűk utcáit, szürke, dísztelen és fantáziátlan bérházait, kormos, rideg gyártelepeit. Európa nagyvárosainak szállodáit, középületeit, magánházait a múlt századfordulós években gazdagon burjánzó, kifinomult eleganciával megjelenített és komponált ornamentika lepi el. A művészek a legkülönfélébb anyagokba, betonba, üvegbe, vasba álmodják Bécsben, Münchenben, Amszterdamban, Barcelonában, Budapesten azt a hajlékony, érzékeny, törékeny, emberléptékű világot, amely hitük szerint kiérdemelt jussuk.
Szatmárnémetiben is gyökeret eresztett az új divat, számtalan ilyen díszítésű, homlokzatú épület tanúskodik főleg a városközpont közelében arról, hogy a színben és vonalvezetésben tetszetős, népszerű stílust rövid idő alatt felkarolta a város vezetősége és polgárságának tehetősebb rétege. Ennek köszönhetően döntöttek arról is, hogy a korzó közepén épüljön fel a Pannónia Szálló. Telkén a régi városháza, törvényszék állt, az úgynevezett „tornyos ház”, amely a 18. század hetvenes éveiben épült. A tompa tornyú, elöregedett, nehezen fűthető, korszerűtlen épületet lebontották, csak a torony városcímeres gombja maradt meg belőle – ez jelenleg a Tűzoltótorony tetején látható.
A Pannónia (Dacia) Szállót 1902 körül építették, homlokzatát Zsolnay-kerámiával, domborművekkel díszítették. A motívumok között találhatunk városcímereket, a növényi ornamentikát antropomorf elemek gazdagítják. Az épületet Lechner Ödön tanítványai, Bálint Zoltán nagyváradi műépítész Frommer (Jámbor) Lajossal tervezte. Amikor a város vezetősége, élén Hérman Mihály polgármesterrel elhatározta, hogy ide európai szintű és rangú szálloda, szórakozóhely kerül, akkor szinte kínálta magát ez a Magyarország fővárosában, valamint nagyobb helységeiben már meghonosodott stílus. A budapesti, nagyváradi, kolozsvári, debreceni, kecskeméti, marosvásárhelyi, szabadkai példák hatását Szatmárnémeti sem tudta és nem is akarta elkerülni. Szállodája rövid idő alatt az ízlésbeli és technikai felzárkózás egyik szimbólumává nőtte ki magát, technikai berendezése díjat nyert.
A Pannónia épületéhez tartozik a szatmári filharmónia koncertterme, amely az Iparosotthon nagyterméhez hasonlóan eredetileg is különböző kulturális és jótékonysági rendezvények színtere volt. Ennek belső díszítése egységes, ugyanakkor fantáziadús. Rafináltan ívelt épületelemeihez magától értetődő természetességgel kapcsolódnak a változatosan színes növényi motívumokból kialakított terülő díszek. Számomra az a csodálatra méltó a belső díszítésben, hogy a tervező a technika, valamint az ábrázolás tekintetében a legapróbb részleteknél is minőségre törekedett. A teremnek kiváló akusztikája van, 320 személy befogadására alkalmas, és nemcsak koncerteknek, hanem alkalmanként jelentős közéleti, kulturális, politikai eseményeknek és rendezvényeknek is a helyszíne.
A város mindenkori vezetősége kiemelkedő értékként kezelte ezt az épületegyüttest, még a kommunizmus idején is. Átfogó felújítására több szakaszban, a megyésítés (1968) utáni években került sor. Ennek minőségével, az eredeti állapothoz való feltételek nélküli ragaszkodással kapcsolatban voltak fenntartások, gondok, de az igyekezet, a jó szándék megkérdőjelezhetetlen.
Manapság Szatmárnémetiben sokan tartják felháborítónak azt a tényt, hogy ez a gyönyörű, jelképértékű épület magánkézbe került, és néhány év elteltével olyan mértékben romlott az állaga, hogy az lassan visszafordíthatatlannak tűnik. Méltó, korhű felújításához nemcsak az akarat, a pénz és a jó szándék hiányzik, hanem a technikai, iparművészeti háttér, esztétikai igényesség is, amely a hasonló megvalósítások létrejöttét, állaguk megőrzését hosszú időre szavatolta.
Többek között azért nem fűzhetünk nagy reményeket a szálló gyors, szakszerű felújításához, mert az építése, díszítése idején még léteztek azok a szakmák, műhelyek és főleg mesteremberek, akik képesek voltak hozzáértéssel, az eredeti anyagok, technikák, minták alkalmazásával megoldani azt a rendkívül összetett feladatsort, amely a szállót jó száz éve Szatmárnémeti büszkeségévé avatta. Mindez ma már nehezen elérhető egy olyan vállalkozó számára, akinek a legfontosabb szempontja a minél kisebb befektetéssel megszerezhető lehető legnagyobb profit.
Természetesen történtek lépések a megőrzés, hiteles felújítás érdekében, tüntetést szerveztek, börtönbüntetésre ítélték a tulajdonost, az írott és elektronikus sajtó számtalan alkalommal tudósította a város polgárait az épület egyre romló állapotáról. A Dacia (Pannónia) megmentése címen Facebook-csoport létesült, amelynek mára több mint ezer tagja van, és amely néhány hónap alatt valódi fórummá alakult. Mindez azonban az épület megmentését illetően nem hozott kézzelfogható, értékelhető fordulatot. Szatmárnémeti jelképe egyre rosszabb állapotban van kívül-belül, a homlokzatot takaró ponyva még drámaibbá fokozta ezt, mögötte hullik a vakolat, az ablak nélküli épületrészeken a hideg, a szél és az eső is megtette a magáét. Úgy tűnik, ugyanaz a sors vár rá, mint minden gazdátlan vagy felelőtlen tulajdonos kezébe került épületre.
A városukért aggódó, tanultabb polgárokat a szállóval kapcsolatban nem csupánk az zavarja, hogy a központ legjobb telkén álló, reprezentatív, jelképértékű, hatalmas áldozatokkal megvalósított építészeti alkotást hagyják pusztulni, hanem hogy megnyomorítják, kivetkőztetik eredeti formájából azt a stílusteremtő példát, amelynek a szatmári szecesszió létét köszönheti.
