Az alábbi néhány sort a Szatmári Friss Újságban közöltem, amikor 2021 decemberében hozzánk is eljutott a szomorú hír, hogy a művész hetven éves korában itt hagyott bennünket:
Szatmárnémetiben született, a Kolozsvári Képzőművészeti Intézetben, kerámia szakon végzett, a hetvenes, nyolcvanas években aktív szereplője volt az itteni képzőművészeti életnek. Ebben az időben már kialakultak alkotásainak azok a jellegzetes stílusjegyei, amelyekhez a végtelen variációs lehetőséget messzemenően kihasználva élete végéig hű maradt.
Pászkán egy új, addig nem létező világot teremtett bagolyokból, gólyákból, kitalált gépmadarakból, baglyosította a tudomány- és művészettörténetet, és közben rendkívül változatos, korszerű dísztárgyakat, kerámiatárgyakat tervezett a németországi Höchster Porcelanmanufactur alkotójaként (1996-2004).
Németországba olyan egészségügyi problémák miatt került, amelyeket idehaza nem tudtak gyógyítani. Ott a mindennapi tervezői feladatok mellett folyamatosan alkotott: bélyegterveket, hatalmas faliképeket, borosüveg címkéket, lakberendezési elképzeléseket vázolt fel, de ezek mellett, vagy ezeken túl kitűnő fotókat, fotóalapú grafikákat készített, amelyeken ugyanolyan intenzitással érvényesültek egyéni stílusjegyei, mint a kerámia kompozícióin. Ízig-vérig modern művész, alkotó volt, aki érezte és követni tudta az ezredforduló ritmusát, lüktetését, rohanó korunk elgépiesedéséről, az emberi értékek devalválódásáról vallott a legtöbb alkotásában.
Minden képessége: tehetsége, munkabírása, érzékenysége, egyénisége megvolt ahhoz, hogy a kortárs képzőművészet Európa-szerte jól ismert, élvonalbeli alkotóvá váljék. Sajnos ez azért nem sikerült, mert volt egy nagy „hibája”. Minden kísérletében, sorozatában, műfaji próbálkozásaiban ott bujkált az a semmi máshoz nem hasonlítható kelet-európai érzékenység, témakör, megközelítés, amit odaát kevesen értenek, de mi pontosan látjuk, ismerjük az egyedi, behelyettesíthetetlen értékeit.
Nem csoda, hogy Pászkánnak mindvégig fontos volt a kapcsolat a szülőfölddel, az egykori kollégákkal, barátokkal és folyamatosan ápolta ezeket. Több alkalommal írtam a munkáiról, illusztrálta a Sugárutat, 2015-ben Nagykárolyban személyesen is találkoztunk, több világhálós oldalamon száz számra jelentek meg az évek során a legújabb munkái, sorozatai, amelyeknek a visszajelzések alapján népes rajongói tábora volt. Mi ugyanis Michael Paszkant, Pászkán Mihályt szatmári művészként ismertük, szerettük, és ez már így is marad.
Nemcsak mi, de Pászkán Misi is pontosan tudta, hogy ide tartozik és emiatt, ha másként nem, de elektronikus formában folyamatosan ápolta kapcsolatait a szülőfölddel, rendszeresen küldött összeállításokat a legújabb sorozataiból.
Egyik „arcképeket” tartalmazó sorozata a képzőművészet nagyjait, mint bagolyformájú lényeket mutatja be a 19. század végétől napjainkig. Nem könnyű feladat, már a kiindulópontban fontos, hogy aki ilyen jellegű megjelenítésre szánja magát, annak nem elég általánosságokra, közhelyszerű sémákra szorítkoznia, hanem a kort kell alaposan ismernie, hiszen végtelenül változatos utakat, kifejezésmódokat, erőfeszítéseket mutat be. Szó esik itt posztimpresszionizmusról, expresszionizmusról, naiv, illetve absztrakt festészetről, konstruktivizmusról, kubizmusról, dadaizmusról, realizmusról, szürrealizmusról, akció művészetről, pointillizmusról, minimalizmusról, konceptuális művészetről és még sok mindenről.
Egy másik sorozatának a címe: Bádoggólya. Ez 2006-ban készült, 14 ceruzarajzból áll, és ugyanaz a korunkra jellemző életérzés hozta létre, mint a Motoros-bagoly, Bádogmadár, Struktúrák sorozatokat. Rokonvonásokat mutatnak ezek az alkotások a művész hetvenes években készült gépmadaraival, baglyaival. A technika, az anyag sokrétű, hiszen a ceruzarajztól a lenyomatig, a színezett domborművektől a számítógépes grafikáig, kisfilmekig különböző megoldásokat alkalmazott a művész ahhoz, hogy üzenete minél közvetlenebb, direktebb, korszerűbb módon jusson el a nézőhöz.
Mit üzen ezúttal nekünk Pászkán Mihály? Megítélésem szerint azt, hogy a naponta megújuló technikai „csodák” hálójában kétségbeesetten vergődő embernek egyetlen esélye a túlélésre, ha megőrzi, óvja, védi természetes, vele született érzéseit, ösztöneit, természeti környezetét.
És még valami nagyon fontosat üzen, azt, hogy nincs az életnek olyan területe, amely nélkülözni tudná az esztétikai igényességet, a képzőművész kreativitását. Rendszeresen fotózta többek között Mainz-ban a graffitiket, amelyekből több alkalommal küldött nekünk is sorozatokat.
Bár jó negyedszázada Németországban élt, a szatmári képzőművészek a fentieknek köszönhetően nem felejtették el, néhány hónappal a halála után a Művészeti Múzeumban Cristina Gloria Oprișa és Stefan Gnandt szervező munkájának köszönhetően emlékiállítást rendez az ő, illetve a kollégák munkáiból a tiszteletére, ezzel is jelezve azt a nyilvánvaló tényt, hogy a mai napig közénk tartozónak érezzük.
