Petkes Józseffel minden alkalommal jó érzés találkozni, hiszen a nyolcvanon túl is sikerült megőriznie derűjét, közvetlenséget és ennek köszönhetően a fiatalságát is. Sokan, sokféleképpen fogalmazták már meg ennek a titkát, bár szerintem itt sincsenek általánosan bevált, bárhol alkalmazható receptek, sémák. Van, aki a haját festi, kondicionáló terembe jár, diétázik, és még hosszan sorolhatnám. Pekes Józsefnek, és végső soron egyetlen művésznek sincs szüksége az effajta látszatokra ahhoz, hogy fiatal maradjon. Egy alkotó, aktív ember, rendszeresen kiállító képzőművész, aki egész pályája során pozitívan gondolkodott az életről, a szakmájáról, a környezetéről, kortársairól, aki mindvégig megőrizte humorérzékét — magától értetődően, természetes módon fiatal marad.
Pedig az ő pályája sem volt olyan könnyű, zökkenőmentes, mint amilyennek ma tűnhet sokak szemében. A tasnádi születésű művész gyermek- és fiatalkorát több városban: Tasnádon, Brassóban, Kolozsváron tölti, művészeti líceumot végez és az ötvenes években a Kolozsvári Képzőművészeti Intézet hallgatója lesz. Kezdő rajztanárként Moldvában (Suceava, Iaşi, Câmpulung Moldovenesc) dolgozik, majd Tasnádon, később 1963-tól Szatmárnémetiben tanít.
A hatvanas évek végén, jó negyven éve itt találkoztam kezdő rajztanárként az akkor már tanfelügyelő, képzőművész Petkes Józseffel. Lázas, mozgalmas évek voltak ezek Szatmárnémetiben. 1968 a megyésítés éve, ez után következtek az első megyei képzőművészeti tárlatok. Újraalakult a Magyar Líceum, a helyi napilapok kulturális mellékleteiben reprodukciók, tárlatkrónikák, cikkek, cikksorozatok jelennek meg. Az események egyik szatmári főszereplője Petkes tanár úr, aki a szakfelügyeletek mellett néprajzi gyűjtőmunkát végzett, gazdagon illusztrált tanulmányok, helytörténeti kötetek szerzője illetve társszerzője, redszeres résztvevője a megyei tárlatoknak, egyéni kiállításokat rendez és még sorolhatnám.
Aztán jöttek a nyolcvanas évek, a diktatúra legsötétebb, legkilátástalanabb évei Romániában. Ekkor egy időben, 1984-ben szereztünk egyes tanári fokozatot, és ez időtájt, 1985-ben adta be Petkes József áttelepülési kérelmét Magyarországra. Ennek következtében elvesztette tanári állását és rövidesen, már akkor sem egészen fiatalon új életet kezdett odaát. Az áttelepülés ezekben az években, évtizedekben sokak számára komoly traumát okozott, Petkes József valahogy ezt is szerencsésen vészelte át. Hamar bekapcsolódott a magyarországi képzőművészeti életbe, otthont teremtett magának és az ottani művészeti és kulturális életnek is megbecsült tagjává vált. Hogyan sikerülhetett viszonylag rövid idő alatt mindez? Talán úgy, hogy magyarországi állampolgárként is mindvégig tasnádi maradt. Tasnádi volt Brassóban, Suceavan, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Nyíregyházán és Budapesten, Németországban, Svédországban, Svájcban is. Lehet-e azon csodálkozni ezek után, hogy anyaországi lakosként a tasnádi származású Bíró Lajos szobra állításának szponzora, hogy a Rákóczi Kollégium építésének egyik anyagi támogatója, a szatmári véndiáknapok, erdélyi alkotótáborok, kiállítások rendszeres résztvevője stb.
Mondhatnám azt is, hogy a szíve visszahúzza, de ez így nem lenne igaz. Nem igaz, mert Petkes József mindig is itthon volt, most is itthon van Tasnádon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron és bárhol a térségben. Nem azért van itthon mert máshol, szerte Európában nem látják szívesen, hiszen számos alkotótábor, galéria, kiállító terem meghívottja, magyarországi, svédországi alkotótáborok művészeti vezetője, hanem azért, mert ő elsősorban ide tartozik.
Csak most veszem észre, annyira belemelegedtem a mi kis térségünk specifikumainak taglalásába, hogy szinte teljesen megfeledkeztem a képzőművész Petkes Józsefről Lényegében az ő egész példaértékű élete a művészet szolgálatáról szól. Ezt művelte, ezt tanította, erről írt, ennek a tanítását felügyelte éveken keresztül. Kevesen tudják, hogy Petkes József kiváló formaérzékkel megáldott szobrász tehetség, Szatmáron csak néhányan hallottak a régi Királyi Katolikus (ma D-na Stanca) Főgimnázium bejáratánál látható mozaikjáról, az olajfestményeiről, kompozícióiról, de azt biztosan tudom, hogy az akvarelljeit nagyon sokan ismerik, szeretik, értékelik városunkban. Miért? Mert ő elsősorban akvarellista, aki az élet tűnő pillanatait leheletkönnyű, bársonyos felületű, varázslatos hangulatú, áttetsző színfoltokban képes nem mindennapi virtuozitással, néhány perc alatt megörökíteni. Mi az, ami ezekben a munkákban magával ragad? Talán pont az a természetes közvetlenség, könnyedség, amely nemcsak a művészetét, hanem egész lényét, életét jellemzi.
Köszönjük kedves Petkes József, Misi, hogy elhoztad régi iskoládba, munkahelyedre a kiállításodat. Nem kell külön kihangsúlyoznunk, hogy otthon vagy, hiszen mi valamennyien és Te is pontosan tudod, hogy haza jöttél. Ezúttal is tiszta szívből gratulálunk és még nagyon sok sikert, jó egészséget, kitartást kívánunk a folytatáshoz.
