A Petőfi Sándor utca a kicsit hasonló hangzás miatt egy ideig Petru Rareş moldvai uralkodó nevét is viselte, aztán újból Petőfi lett, napjainkban is így nevezik. A Petőfi nevet valahogy nem sikerült meggyőzően, maradandóan behelyettesíteni, mivel a legismertebb, legnépszerűbb magyar költő nyilvánvalóan túl sok szállal kötődött ehhez a városhoz a házassága, a barátai, az erdélyi hadjárat, az itt írt költeményei, látogatásai révén. 1944 májusától szomorú események színtere lett ez a hely, hiszen a szatmárnémeti gettó elkerített, agyonzsúfolt részévé vált.
Ha valaki napjainkban végigsétál a Zsidókorzóval párhuzamos, szűk utcán, valószínűleg az lesz a benyomása, hogy a közelmúltban felújított, létesített épületek, irodaházak dacára sem igazán szép vagy érdekes ez a hely. A keskeny utca egyrészt stilárisan meglehetősen heterogén benyomást kelt, másrészt az állapotát tekintve is szélsőséges az arculata, hiszen az omladozó falaktól, a harmadik évezredi technológiával épített vadonatúj középületekig van itt minden (01).
Az elején látható az Astoria és Aurora szállók hátsó bejárata és az egykori Újságíró Klub ma már omladozó, lebontásra ítélt épülete, amelyekről a közelmúltban a szomszédos utcák bemutatásánál már tettem említést. Az utóbbi homlokzati részén kiemelném a bejárati ajtó feletti ablakot övező két díszes, félkörös, barokkos hangulatot árasztó falfülkét (02). Ezek kagyló motívummal díszített felső részéhez hasonlót szép számmal láthatunk más épületeken is, Szatmárnémetiben azonban kicsit rendhagyó az egész fülke belső terét kitöltő, mozgalmas összhatású, gazdagon díszített plasztika, amelyet felül obeliszkszerű kiugró rész zár. Érdemes pár percig elidőzni az emeleti rész ablak-szemöldökeinél is, amelyeken látnivalóként elsősorban a címerpajzs formájú kartusokat emelném ki.
Évtizedek óta az utca legjelentősebb ipari létesítménye a Mondiala készruhagyár (03), amely az egykori Grósz féle szalmakalap-manufaktúrából nőtte ki magát, fejlődött fokozatosan azzá a nagyüzemmé, amilyennek évtizedek óta a szatmáriak ismerik. A hatvanas, hetvenes években ez a gyár már szinte „belakta” az egész utcát, a folyamatosan gyarapodó központi épületei mellett itt volt a kantinja — nemrég dőlt össze a régi, már évek óta romos, életveszélyes épület — a magánházból kialakított könyvelősége stb. A környező államosított, kisajátított épületekben gyári kis- és középvezetők kaptak lakásokat, illetve számukra építettek tömbházakat a közelben lévő üres telkekre. Mára ez a helyezet kicsit módosult ugyan, de különösen műszakváltáskor a gyár domináns jellege az utcán napjainkig nyilvánvaló.
Nagy udvara, hatalmas épülettömbjei, csarnokai viszonylag csupasz, karakter nélküli típusépületek, ezt a hatást próbálja enyhíteni a bejárati részen látható embléma, logó, illetve az egyik udvari épület falára Fodor Kálmán és Szilágyi Béla által a hetvenes években készített mozaik (04). Az utcának ez a része, valamint a kommunizmus idején mindkét oldalon épült, ma már elég kopott, de újként is unalmas, fantáziátlan bérházak, a maguk semmitmondó, monoton homlokzatukkal hűen tükrözik annak a kornak a célkitűzéseit, hangulatát, értékrendjét, amelyben készültek. Végső soron nem lehetett merőben más a téglalap alakú, leginkább térkitöltő szerepet játszó, merev keretbe zárt mozaikkép sem, amely kötelező optimista távlatokat sugalló dinamizmussal, erőteljes színeivel szeretett volna kicsit enyhíteni a derékszögek egyhangúságán, amire megítélésem szerint méreténél, jellegénél fogva eleve esélytelen volt.
A gyár emblémája, logója a gömbölydedre cifrázott nagy M betű, amely fölött a földgömb a nemzetközi szerepkörre, kapcsolatokra utal. Ezek az emblémák nem véletlenül ismétlődnek a főbejárat kapuján, ezzel is próbálták az egykori vezetők némileg enyhíteni a bejárat méretes vaskapujának börtönajtószerű kinézetét. A főbejárat környékét ellepik az olcsó biciklitartók, parkoló gépkocsik és kopott kerékpárok ugyanúgy, mint az épület hátsó, Retezatului utcai kapuját. Biciklit ilyen szép számmal természetesen nem csak felénk vagy Kínában láthatunk, hanem Amszterdamtól Londonig még nagyon sok európai nagyvárosban. A különbség annyi, hogy az ottani kerékpárok —valahogy másak, a mienktől merőben eltérő életmódra, szemléletre, igényekre utalnak ugyanúgy, mint a nagyvárosokat is behálózó forgalmas és biztonságos bicikli-utak.
Nem tudom, mennyire sikerült itt az utóbbi két évtizedben megújítani a technológiát, elfogadhatóbb, emberibb, jobb munkakörülményeket teremteni, ahogyan azzal kapcsolatban sincsenek megbízható információim, hogy milyen mértékben bővült szerte a világon a megrendelők száma, javult a termékek minősége valamint a több váltásban dolgozó, gyakran faluról ingázó emberek fizetése, életszínvonala.
A fentiektől függetlenül számomra, mint látvány, kívül-belül jelkép ez a gyár, egy olyan letűnt korszak jelképe, amelyben az ember eszköz, jelentéktelen, jellegtelen alkatrész volt a politikai csoportérdekek megvalósítása szolgálatában (05). Ilyen értelemben az egész gyártelep, mint látvány, a 20. századi kelet-európai kommunista életszemlélet, légkör iskolapéldája. Ha idővel valamilyen okból megszűnne gyárként működni, érdemes lenne az egész telepet konzerválni, hiszen nagyszerű tanórákat, tájékoztatókat lehetne tartani ebben a közegben a fiatalok számára arról, hogy mi volt az elképzelése, véleménye a „sokoldalúan fejlett szocialista köztársaságnak” az egyén szerepéről, jogairól, esélyeiről.
Kicsit feljebb az utcán látható a szatmári Hadsereg Háza (06), amely szecessziós formavilágot idéző, nemrég felújított homlokzatával tűnik ki. A Petőfi és Hám János utca sarkán egy szebb napokat megélt újklasszicista stíluselemekkel díszített masszív magánház van (07), ennek a pincéjében működik a fiatalok által közkedvelt, Macska nevet viselő zenés szórakozóhely.
