Vitathatatlan tény, hogy az immár 50 éves Radu Ciobanu napjainkban az egyik legismertebb, legfoglalkoztatottabb, néhány műgyűjtő által is értékelt, keresett szatmári szobrászművész. A brassói származású, Jászvásáron képzett, jó két évtizede Szatmárnémetiben tevékenykedő alkotó ambícióihoz, ügyszeretetéhez, munkabírásához nem fér kétség. Számos köztéri munkája mellett rendszeres szereplője a csoportos tárlatoknak, egyéni kiállításokat rendezett idehaza és külföldön egyaránt, tagja a Román Képzőművészek Szövetségének, több hivatalos elismerésben részesült.
A fentiek mellett nevezték „mesternek”, a „szatmári szobrászat kiemelkedő személyiségének”, „a megye fenyőfájának” stb. Tévedés ne essék, mindezt nem a közismerten visszafogott, jó humorú, az öniróniától sem idegenkedő kolléga igényli, hanem néhányan a környezetéből, a médiumoktól halmozzák el hasonló, megítélésem szerint olykor számára is kényelmetlen jelzőkkel. Ha nem akarunk a kisvárosi kritikátlan, obligát rajongás hálójába esni — sajnos már több olyan terület alakult ki felénk, ahol naponta nyakig ér, már-már fullasztó a kölcsönös ajnározások balkáni özöne — nem árt előbb alaposan körülnézni a szatmári szobrászat háza táján. Jó tudni, hogy térségünkben élvonalbeli velencei, bécsi, budapesti, müncheni, bukaresti szobrászok alkotásai is találhatóak, a laikus szobrászat meghonosodásában olyan kiváló helyi művészek játszottak szerepet, mint Popp Aurél, Mohy Sándor, de mellettük nem feledkezhetünk meg Sarkadi Sándorról, Csapó Sándorról, Kudelász Károlyról, Schnell Carolról sem.
A szatmáriak közül sokan pontosan tudják, hogy Radu Ciobanu gyakran emlegetett műtermét a jelenleg Svájcban élő György Albert építtette, aki a hetvenes években elsőként a legtöbbet tette a viaszvesztéses bronzöntés technikájának meghonosításáért. Még Radu Ciobanu ideérkezése előtt ebben a műteremben tanulta az öntési eljárást a szatmári, de jelenleg Kecskeméten élő Lakatos Pál szobrászművész is.
Nem feledkezhetünk meg a szintén szatmári származású, Kaliforniában élő Domokos Lehelről, a Nyíregyházán tevékenykedő Zagyva Lászlóról, Szodoray Parádi Hajnalkáról és Erdei Istvánról sem. Az utóbbiak képzőművészként, köztéri alkotások szerzőjeként és tanárként is naponta bizonyítják városunkban tudásukat, szakmai elkötelezettségüket.
Mint látjuk, igen széles, változatos ez a paletta, bővelkedik szakmai kiválóságokban akkor is, ha a többi neves, Szatmár számára is dolgozó alkotóról (Mircea Bogdan, Gavril Covalschi, Horvay János, Turáni Kovács Imre, Gergely Zoltán, Cornel Medrea, Kolozsi Tibor stb.) vagy a legfiatalabb kollégákról helyszűke miatt ezúttal nem teszek említést.
Jó ez így, hiszen a változatosság, a sokszínűség nem csak gyönyörködtet, nem csupán értékteremtő közeget indukál, hanem időnként arra is emlékeztet bennünket, hogy a kultúra, a művészet olyan folyamat, amely még rövidtávon sem sajátítható ki.
Kit nevezhetünk mesternek? A technikai bravúr, az elismerés, a népszerűség, a megrendelések, újságcikkek, interjúk özöne ehhez kevés, a legfontosabb kérdés mindig az, hogy létezett, létezik-e Szatmáron olyan újító, markáns személyiségű, jól képzett művész, aki sodró erejű, korszerű munkáival, egyéniségével, tudásának, művészi hitvallásának folyamatos megosztásával képes hosszú távon, meghatározóan és irányt mutatóan hatni a térség képzőművészetének jelenére és jövőjére. A közelmúltban különböző fórumokon felénk többeknek előlegeztek már hasonló kvalitásokat. Volt, aki hivatalosan kapta ezt a címet, és akadt olyan is, aki elvárta, kikövetelte magának. Másoknak — sajnos többen is vannak — egyszerűen megtetszett a talpnyalás, és ezért nem utasították kapásból, reflexszerűen vissza a hasonló ömlengéseket. Az idő azonban, mint tudjuk minden esetben tárgyilagos, igazságos, megbízható ítélőbíró. Azt igazolja, azt üzeni, hogy ezen a tájon a valódi, Hollósy Simonhoz, Ferenczy Károlyhoz, Ziffer Sándorhoz mérhető, iskolát teremtő mesterek születésére még várni kell.
Radu Ciobanu a szatmári Művészeti Múzeumban, március 20-án megnyitott tárlatán bárki meggyőződhetett arról, hogy jól ismeri választott szakmája anyagait, technikáit, bármikor képes megfelelő szinten különböző feladatok, mellszobrok, emlékművek kivitelezésére, felújítására. Ezzel párhuzamosan kiváló megfigyelőkészséggel, forma- és karakterérzékkel rendelkezik. A fentiekhez járulna még a szakmai tudás, bár itt az sem kiemelendő erény, hanem alapvető, elengedhetetlen követelmény.
Már a gyűjteményes tárlat megtekintése előtt elég jól ismertem a szobrász köztéri alkotásait — legalább harminc ilyen munka szerzője — több helyen írtam róluk, többek között a Szatmári szobrok, emléktáblák címet viselő kismonográfiámban is. Ezeknek a nagytöbbségét megfelelőnek, jónak tartom, bökkenők az alkotások körül általában abból adódnak, amikor Ciobanu szobrainak formanyelvével, illetve azok kiegészítő elemeivel kísérletezik. Ilyenkor a többnyire kiérleletlen próbálkozások stílustöréshez, formai bukfencekhez vezetnek, mint az többek között a Corneliu Coposut ábrázoló szobron is észlelhető.
Természetesen ismertem a kisplasztikáit, domborműveit, festményeit is, ezekből a tárlaton több tucat látható. Engem itt elsősorban az összkép érdekelt, arra voltam kíváncsi, hogy létezik-e a művész eddigi életművében egy olyan vonulat, amely egyértelműen, egységesen az általa teremtett, semmi mással össze nem téveszthető formavilágról, kifejezésmódról tanúskodik. Alkotásai tükrözik-e azt a kizárólag csak a térségünk művészeire jellemző életérzést, amely a Szatmárhoz hasonló kelet-európai kisvárosokban is jól megkülönböztethető, rögtön felismerhető egyéniséggé avathat néhány alkotót?
A keresést nem adtam egykönnyen fel, otthon a szinte teljes egészében lefotózott anyagot kinagyítva, csoportosítva többször is átnéztem, összehasonlítva az alkotásokat. Az is érdekelt, hogy a különböző témakörök megválasztásakor mennyire érvényesül, mennyire játszik domináns szerepet a művész egyénisége. Sajnos, amit kerestem, arra csak ritkán bukkantam itt-ott, főleg a mitológiai tárgyú, utalású kisplasztikáknál. Szerintem a kiállított műveknek ez a csoportja érdemel kiemelt figyelmet.
Egység helyett általában sűrűn változó kifejezésmódot, faktúrát, témát, formai megoldást leltem, vagyis stiláris szempontból számomra meglehetősen csapongónak, ziláltnak tűnt ez a világ, amely úgy próbálja összefoglalni elsősorban a 20. század és az ezredforduló főbb plasztikai útkereséseit, hogy az expresszionizmustól a szürrealizmusig, a kubizmustól a konstruktivizmusig, az impresszionista vonásoktól a pop art-ig, absztrakt formaképzésig szinte mindenből nyújt egy keveset. A fentieket a már említett, klasszikus görög szobrászatot újrafogalmazó, parafrazáló, egyszerű paradoxonokra épülő sorozat gazdagítja. Együtt mindez tűnhet érdekesnek, újszerűnek, ötletgazdagnak egy kívülálló, felületes művészettörténeti, műkritikai ismeretekkel rendelkező ember számára, de aki járatos ezen a területen, az magától értetődően többre, másra vágyik.
A kiállításon többek között három festmény is látható, ezek kifejezésmódja sem egységes, a három kép egymástól független, külön világ. Egyikük Gauguin kompozícióinak izzó színeit, dekorativitását, misztikumát, vagyis a múlt századforduló újító törekvéseit juttatja eszünkbe. Olyan véletlennek tűnő, de megítélésem szerint megfontolt párhuzamok, igazodások ezek, amelyek növelik az eladhatóság esélyét. Aki szabadfoglalkozású képzőművészként szeretne Szatmáron megélni, az még ebben a szobrokban, emléktáblákban tobzódó, átmeneti világban sem kerülheti el a különböző szintű, fajsúlyú elvárásokhoz való állandó igazodás kényszerét, amely, mint tudjuk a teljes alkotói kibontakozás gátja.
Tény, hogy egyetlen művész sem hagyhatja figyelmen kívül neves elődei, kortársai megvalósításait, de csak akkor válhat a szó szoros értelmében beérett, hiteles alkotóvá, amikor elszakadva a gyökerektől már a saját, egyedi útját építi. Ezzel ellentétben — ahogyan a cikkben reprodukált néhány mű is illusztrálja — itt jórészt egymástól független, mások által előzően már kitaposott utak fedezhetőek fel. A fentiek miatt állítom, hogy a szobrász meggyőző, dominánsan egyéni hangvételével még adósunk maradt, de ami késik, nem múlik. 50 év egy művész életében még nem feltétlenül a szakma csúcsa, amelyet csak helyben járás vagy lassú, de biztos hanyatlás követhet. Művészettörténeti példák özöne bizonyítja, hogy sokan ennél a kornál később találtak rá a saját útjukra, jutottak oda, ahol a cél már nem a technika, a tálalás, a siker, a mívesség, ismertség, anyagi haszon, hanem ezek felett és ezeken túl rég az önkifejezés minősége, mélysége uralkodik. Ennek a megvalósításához kívánok erőt, kitartást és jó egészséget a kollégának, akit képesnek érzek eddigi életműve kiteljesítésére.
