Azt nem csupán a hírdetésekből tudjuk, hogy Szatmárnémeti iskolaváros és a népesség körében a kultúrára való hajlam, igény már évszázadokkal korábban, több szinten, számos területen jelentkezett.
Egy évszázada is fontos szerepet játszott a szatmáriak mindennapi életében a mozi és színház, a korabeli reklámokból, hírdetésekből azt is megtudhatjuk, hogy milyen darabokat játszottak, filmeket vetítettek, milyen új könyvek, lapok jelentek meg.
Arról, hogy európai mércével hol tart a térség ezen a területen, hosszasan lehetne vitatkozni, konkrét példákkal igazolni a lemaradás mértékét, a kulturális igényesség hiányát, okoskodhatnánk annak kapcsán, hogy miért nem válhatott ilyen körülmények között Szatmárnémeti kulturális központtá, mérvadó, iránytmutató szellemi bástyává. Minden hasonló kiindulópont alapján kiagyalt, steril eszmefuttatásnak van egy alapvető hibája: sohasem azt keresi, elemzi, hogy honnan, hová sikerült eljutni, hanem állandóan a más, lényegesen kedvezőbb körülmények, feltételek között kialakult eredményekhez hasonlít, vagyis lekicsinyel, lelomboz, visszaránt. Ezt a magatartásmódot annak a rossz tanárnak módszereihez, eredményeihez hasonlítanám, aki csak a legszorgalmasabb, legalkalmazkodóbb tanítványait veszi emberszámba, a többi töltelék, szükséges rossz, kiindulópont, viszonyítási alap a szerinte kiválóak kiemeléséhez.
Szatmárnémeti kulturális életének kibontakozása számomra ízgalmas, érdekes, összetett jelenség, amelyben az iskolák mellett a szatmári iparosok, civil kezdeményezések, tanult polgárok, diplomások is döntő szerepet játszottak. Az általuk képviselt kezdeményezéseket bagatellizálni, netán megmosolyogni legalább akkora hiba, paradoxon, mintha valaki lenézné a szüleit, vagy gyermek önmagát.
Esemény volt akkoriban többek között 1919-ben a Lotti ezredesei operett, amelyben Borbély Lili is szerepelt vagy a Pacsirta, a Táncos grófné szatmári bemutatója. Faragó Ibolyka, a szatmári csodagyerek zongoraművésznő is fellépett itt, valamint a 12. vörös ezred zenekara.
Az Uránia moziban a Messter filmgyár attrakcióját, A hivatalnok leányt vetítették, ezzel egyidőben, 1919 májusában a Francia négyes című vígjáték került színre. Az Uránia „mozgófényképszínház” az Iparos Otthon nagytermében üzemelt, ahol már közvetlenül az átadás után, 1912-ben filmeket vetítettek, többek között Asta Nielsen dán színésznő főszereplésével az Égő Vágyak drámát.
Szeretem a mozgófényképszínház elnevezést, mert magában foglalja a hetedik művészet születésének, elterjedésének a gyökereit. Sokan gondolhatják a kommunista rendszer folyamatos agymosásának köszönhetően, hogy a mai kulturális intézményeket a munkásosztály és a parasztság hozta létre zseniális vezetőik irányításával, a valóság az, hogy kisajátítottak, lefoglaltak, átvettek, lelaktak, tönkretettek az előző rendszerben a szakmai, kulturális közösségek, civil szervezetek által hatalmas áldozatokkal, hosszú távra létrehozott épületeket, intézményeket, amelyek közül jó pár felújítva, vagy kopottan a mai napig használatban van. Egy keveset valóban építettek, hozzátettek ehhez, olyan minőségben, tartóssággal és kinézettel, mint közismert.
Az Iparos Otthon nagytermében lehetett megtekinteni a Boszporuszon, Ferike és a rendőr, Az arany kalitka valamint a Lemke neje féltékeny, Nagy attrakció, Szent házasság, Csere-házasság, Az éhes város, Séta egy hegyszorosnál, Guszti inge, Szerelem bolondjai, Szamárbőr, Henny Porten, Óriás ökle, Nebántsvirág filmeket. A dán, amerikai, német, angol filmek mellett sikeres voltak a magyar filmgyártás alkotásai is. Szatmáron többek között bemutatták Ohnet György „világhírű regényének” megfilmesített változatát: A vasgyáros-t. Csak gyanítani lehet milyen hiteles, tartós volt egy ilyen korabeli világhír, ha valóban az volt. Hogy még hatékonyabban üzemeltessék a szatmári mozit, a vállalkozók a filmeket énekkel, zenével színesítették, ezzel színházszerű hangulatot kölcsönöztek az új művészeti ágnak. A Taifun című film betét-dalát például minden vetítésen Szatmári József énekelte az Urániában.
A mozihoz hasonlóan a színházban száz éve főleg szórakoztató darabokat, operetteket, énekes bohóczatokat játszottak: Hejehuja báró, Boccació, Tessék szellőztetni, Arany kakas.
Volt a városnak képzőművészeti élete is, 1921-ben a városháza (a püspöki palota melletti, ma üres telken állt) kis és nagy tanácstermében nyílt meg a Jótékony Nőegylet által rendezett együttes képkiállítás, amelyen Benyovszky István, dr. Csengery István, Hatvani Béla, Kiszely Árpád, Litteczky Endre, Némay Ferenc, Ócsvár Rezső, Szőlgyémy Endre, Tóth Gyula, Zolnay Géza festőművészek és Fogarassyné Fejes Mária, Fejes Margit, özv. Nusszer Dezsőné, dr. Schóber Emil és Sztankóczy István iparművészek vettek részt.
Száz éve a szatmári fotósok közül Mermelstein Rezsin sokszor hírdetett, ő bármilyen kis kép után életnagyságú másolatokat készített főtéri műtermében, de kívánságra házhoz is ment új fotókat készíteni.
1923-ban a Szatmári Jótékony Nőegylet iparművészeti és szabászati tanfolyamot indított a Rákóczi utca 17. szám alatt, ahol a varrás, szabás, díszítés mellett faégetést (pirograválást), olaj-, víz-, és pasztellfestést lehetett tanulni. Ugyancsak 1923-ban porcelán kiállítás nyílt Szatmáron, ahol „Kaizler Károly 15 szobrát, valamint „Pap Aurel, Boromissza, Benyovszky, Ciffer, Tóth Gyula, Korda” képeinek állandó kiállítását lehetett megtekinteni. Csak halvány fogalmam van, milyen szobrász lehetett a zilahi születésű Kaizler Károly, aki jórészt egyházművészeti alkotások szerzője, a többiek neve – bár ezek közül néhányat napjainkban másként írnak – máig ismert. Érdekes jelenség a képzőművészetben, hogy akkoriban a kézimunkák, pocelán tárgyak és festmények békésen megfértek egymás mellett, ugyanúgy, ahogy egy szabászati tanfolyamon olaj- és vízfestést is lehetett tanulni.
A múlt század elején jelent meg többek között a Pesti Napló kiadásában a Zichy Mihály album, amelyet Szatmárnémetiben is reklámoztak.
A lapokban szó esett több alkalommal tanügyi vonatkozású hírekről is, ezek között olvashatjuk 1899-ben, hogy Nagykárolyban a város tulajdonában álló Hungária épületét kisdedóvóvá alakítják át 2248 forint és 24 krajcár költséggel. Erre már akkor is pályázatot hírdetett Debreczeni István, a város polgármestere, pontosan, világosan megfogalmazott időpontokkal, feltételekkel. Ugyanebben az időben ugyanitt állami polgári leányiskolát alakítottak ki 8183 forint 39 krajcár költséggel. Arra, hogy mire kellett a 24 illetve 39 krajcár nem tudok válaszolni, számomra az ilyen összegek feltüntetése azért fontos, mert a közpénzekkel való felelősségteljes, pontos elszámolásra utal. Ez a két apró példa természetesen csak felületes és szubjektív ízelítő mindabból, ami a múlt századfordulón, a 20. század elején tanügyi berkekben történt. Ebben az időszakban hozták létre az állami népiskolákat (csak Szatmárnémetiben négyet), az első világháború előtti években épült Szatmáron a Boromisza Konviktus, a Királyi Katolikus Főgimnázium, ekkor építették a Református Főgimnázium második emeletét, a Kinizsi, Wesselényi utcai óvodákat és még hosszan sorolhatnám a példákat az egész megyében.
A kultúra népszerűsítése területén nagy szerepet játszottak az újságok, könyvkiadók, könyvüzletek. 1919-ben hírdetéssel kerestek lapkézbesítő asszonyokat Szatmáron. Gárdos Ferenc a harctérről hazaérkezve megnyitotta könyvkötő üzletét a Kazinczy utca 4. szám alatt. A Szabadsajtó könyvnyomda és lapkiadó újságok, könyvek, plakátok nyomtatását vállalta. Megjelentek természetesen előfizetési felhívások, amelyekben nemcsak helyi, hanem többek között budapesti lapokat is reklámoztak, de hírdették a Szamos napilapot is, amely akkoriban 8 oldal terjedelemben jelent meg. Ismert volt a hírdetéseknek köszönhetően a városban Morvai János könyvnyomdája és Lővy Miksa könyvkereskedése. A Szatmár és Vidéke lap hírdetési felületeit reklámozta és „igen szolid árszámítást” ígért, előfizetési felhívást tett közzé a Szatmári Friss Újság elődje is. Ennek 1903-ban az Eötvös utca 6. szám alatt volt a kiadóhivatala, itt üzemelt Morvai János könyvnyomdája. Ő egyedi módon, idézetekkel próbálta megnyerni a potenciális hírdetők bizalmát, például: „a siker a nyomdák jövedelmének szaporításától függ”, vagy „Valamint a gépeknek a gőz, úgy az üzletnek is mozgató ereje a hírdetés”.
A fentieket elsősorban azok számára jegyeztem le, akik elégedetlenek Szatmárnémeti, Szatmár megye jelenlegi kulturális életével. Ha napjainkban a város, a megye csak egyetlen hétvégéjének kulturális eseményeit sorolnánk fel, egyből, azonnal nyilvánvalóvá válnának a lényeges mennyiségi és minőségi különbségek, változások ezen a területen. Miközben szinte naponta jelennek meg könyvek, kiadványok a Szatmári Friss Újság napilap mellett, havonta a Szamos, negyedévente a Sugárút kerül az olvasók kezébe, a napi sajtó rendszeresen beszámol fiataljaink országos, nemzetközi kulturális sikereiről, tudósít a szatmári képzőművészek hazai és külföldi tárlatairól, a Filharmónia, színház sokrétű tevékenységeiről, a szomszédos országokban szerzett elismeréseiről, van román és magyar nyelven helyi rádió, tévé, valamint számos hírportál. Jó, ha nem feledkezünk meg arról sem, hogy közben alapvetően megváltozott a kommunikáció módja, és a szatmári kultúra sikerei, eredményei, ezernyi más, jórészt világhálós csatornák, fészbuk oldalak, honlapok segítségével folyamatosan hallat magáról, a filmekről nem is beszélve, amelyeknek százai a mozik mellett manapság bárkinek karnyújtásnyira vannak. Figyelemre méltó eredményekkel büszkélkedhetünk, és ha nem mindig, mindenben a rossz, negatív vonásokra figyelünk, van minek örülni.