Az ide érkezőnek szinte kötelező megtekintenie Rembrandt Éjjeli őrjárat vagy A posztócéh elöljárói című nagyméretű alkotásait, hiszen reflexszerűen ezekre kérdez rá bárki, aki kicsit is jártas a művészetek területén. Olyan bűn elkerülni ezeket, mint mondjuk a Louvre-t úgy látogatni, hogy nem nézzük meg a Mona Lisa-t. Tolonganak is szép számmal a holland zseni megrendelésre készült, nagyméretű csoportképei előtt, egyesek még azt is tudják az Éjjeli őrjárat című alkotásról, hogy eredetileg nappali jelenetet ábrázolt, csak idő közben a festmény felülete alaposan besötétedett. Művészettörténészek azonosították a szereplőket, a helyszínt, kinagyított részletekkel bonyolult magyarázatokat fűzve személyekhez, tárgyakhoz, kézmozdulatokhoz, gesztusokhoz, fegyverekhez, öltözékhez. Ismerjük a megrendelés körülményeit, a társadalmi, gazdasági hátteret, rengeteg olyan apróságot, amelyeknek legtöbbször vajmi kevés közük van a festészethez, és amelyeket természetesen ezúttal sem idézek. Tény, hogy ennek a képnek a tanulsága szerint is lehengerlő a művész szakmai tudása, jellemábrázolása, komponáló képessége, újító bátorsága. Nem véletlen, hogy a fentieknek köszönhetően Rembrandt még élete legutolsó, szegénységben és magányosan töltött évében is kapott megrendeléseket.
Ennek ellenére megítélésem szerint a festő zsenialitása elsősorban — akárcsak Vermeer esetében — a saját elhatározásból, kezdeményezésből készített műveken érvényesül igazán. Itt a méretnek már végképp nincs jelentősége. Míg Az Éjjeli őrjárat szinte egész falat tölt be, addig a szintén itt látható Fiatalkori önarckép kisebb, mint egy átlagos írópapír. Az alig 22 éves alkotó önarcképén magabiztosan, tehetségének, tudásának, kifejezésbeli képességeinek, szakmai ismereteinek birtokában tekint a tükörbe, mintegy előrevetítve a későbbi remekműveket. Már érződik, látszik, hogy kiváló emberismerő, jellemábrázoló, újító alkotó, hitelesség, erő hatja át a mű minden részletét.
Kisméretűek Vermeer Tejet öntő leány, Levelet olvasó nő festményei, vagy Jan Steen gyakran humorizálva moralizáló alkotásai is: Toalett, A vidám család. Míg Vermeernél a már-már banálisan egyszerű témák mély humánuma keríti hatalmába a nézőt, addig Steen játékos megközelítési módja — amely nem nélkülözi az ábrázolás- és kifejezésbeli erényeket — ragad magával.
Steen saját korcsmát is működtetett, így testközelből ismerte az általa gyakran ábrázolt világot. A vidám család című zsánerképében az élet egyszerű élvezeteit habzsoló kortársait jeleníti meg. Dőzsölnek ezen a képen fiatalok és öregek, férfiak, nők és gyermekek, szól a duda, a furulya. Az ablakban kisfiú pipázik, az előtérben bort töltenek egy gyerek poharába, mellettük a kutya a maradékot lesi. A földön szétszórt edények, serpenyő, korsó, a családfő — mintegy példát mutatva — magáról megfeledkezve, részegen dalol. A mindent betöltő lazaság látszata ellenére sűrített mondanivalójú, moralizáló kép ez a javából, amelyen a művész görbe tükröt tart a magukról, az alapvető társadalmi normákról végképp megfeledkezett kortársai elé.
Jan Steen Toalett (1658) című alkotását a spanyolok ellen viselt szabadságharc után protestánssá vált Hollandia szigorú erkölcsi mércéjével mérve akár érzékinek is nevezhetnénk. Empátia, a korabeli körülmények, erkölcsök ismerete is kell annak felismeréséhez, hogy az ágy szélén vörös harisnyát húzó, kivillanó térdű női alak milyen képzettársításokat indíthatott el a korabeli polgárokban. A párnán heverő kutya, az éjjeliedény, a szétdobált papucsok jelzik, hogy itt semmi sem véletlen, hiszen közvetlenül vagy jelképesen minden forma, mozdulat, tárgy ugyanazt az üzenetet sugallja. Mindez a mi 21. századi szemünk számára akár hétköznapinak is tűnhet, de a maga korában mindenki pontosan vette az üzenetet, olyannyira, hogy felkérésre a művész több példányban, több változatban is megfestette ugyanezt a témát. A kutya helyzete, esetleg a harisnya színe vagy a nézőpont változik ugyan ezeken a festményeken, de a mondanivaló egyértelműen, szembeszökően ugyanaz. A kép mérete 37×27,5 cm, vagyis nem csupán témája, hanem mérete miatt is nyilvánvalóan nem kiállító terembe vagy egy palota, közintézmény folyosójára, hanem intim polgári környezetbe szánták.
Szeretem a holland, belga múzeumok természetes, közvetlen, párbeszédre hangoló légkörét, a minőség iránti igényességét, és azt, ahogyan gyakran szerves egységben mutatják be a környezet iparművészeti igényességgel alkotott, egyedi tárgyait és a remekműveket.
