A fejedelemségek kialakulásától, vagyis a középkortól beszélhetünk román művészetről. Ez elsősorban a szomszédos országok hatására alakul, formálódik, terjed és a 19. századig dominánsan egyházi jellege van. Ebből a korból a legfontosabb építészeti (festészeti, szobrászati, díszítőművészeti) megvalósítások közül ismertebbek: Curtea de Argeş, püspöki templom (Olténia), a moldvai kolostorok (Humor, Voroneţ), valamint Erdélyben a brassói Fekete templom, a kolozsvári Szent Mihály és a Farkas utcai templomok, Vajdahunyad vára stb. A 19. század építészetében hamar elterjednek a nyugat-európai stílusirányzatok, az újklasszicizmus, eklektika, de megjelenik a jellegzetesen román építészeti iskola is. Fejlődik a laikus szobrászat, festészet, felállítják az első köztéri szobrokat, virágzik a portréfestészet, kialakul a népies festészet, a történelmi képek divatja. A román képzőművészet 19. századi klasszikusai közül megemlíthető: Theodor Aman, Nicolae Grigorescu, Ştefan Luchian, Ion Andreescu és sokan mások. A 20. század évtizedeire az európai kulturális központokban alakuló, terjedő stílusirányzatokba való bekapcsolódás igénye a jellemző. Kezdetben a román fiatalok külföldön tanulnak, a későbbiekben itt is meghonosodik a legjelentősebb kulturális központokban (Iaşi, Bukarest, Kolozsvár, Temesvár) a képzőművészeti líceumi és egyetemi oktatás. A 20. század első felének a világ minden táján jól ismert, meghatározó román művészegyénisége Constantin Brâncuşi, szobrász volt. Ebben a században élt és alkotott Theodor Pallady, Corneliu Baba, Nicolae Tonitza és mások. A 20. század második felében olyan személyiségek szereznek rangot az itteni művészeti életnek, mint Ion Ţuculescu, Ion Irimescu stb. A Román Képzőművészek Szövetségének megalakulásával, galériák, vidéki központok, művészeti múzeumok, folyóiratok, művészeti kiadók, köztéri alkotások (szobrok, monumentális festmények, mozaikok) elterjedésével, a médiumoknak köszönhetően a képzőművészet mindennapi életünk részévé vált, Románia bekacsolódott, aktív szereplőjévé vált a kontinens művészeti életének. A líceumi és egyetemi képzőművészeti oktatás az ezredfordulóra nem remélt méreteket öltött, amely magától értetődő módon napjainkban egyfajta minőségi felhíguláshoz is vezetett.