Gnandt István és Lázin Csaba annak ellenére, hogy más országokban élnek, évek óta rendeznek közös tárlatokat, és ezzel párhuzamosan mindketten aktív tagjai a Szatmár megyei képzőművészeti életnek.
Megyénkben születtek, ebben a térségben értek felnőtté, művésszé, az itt szerzett élmények, érzések alakították további életüket. Egy alkotó — a világ bármely pontján is él, tevékenykedik — nem lépheti át, nem mellőzheti ezt az érzelmi, értelmi tartalékot, hiszen ha hiteles kíván maradni, a továbbiakban is csak ebből táplálkozhat. A jelenleg Németországban élő Stefan Gnandt és a Szatmár megyei rajztanár, festőművész Lázin Csaba egy pillanatra sem tagadta meg a gyökereit, mindketten hűek maradtak önmagukhoz, az ábrázoláshoz, ahhoz az öntörvényű, semmi mással össze nem téveszthető kifejezésmódhoz, amely segítségével munkáik azonnal felismerhetőek, azonosíthatóak.
Érendréden járva megnéztem az ottani római katolikus kápolna festményeit. A kisméretű, szűk teremben számomra a meglepetés erejével hatott az Emmauszi vacsora monumentális megjelenítése, valamint a Jézust, a jó pásztor című falfestmény. A fiatal, akkoriban még kezdő Lázin Csaba alkotásai olyan belső erőről, érzelmi gazdagságról tanúskodtak, amelyre mindenképpen érdemes oda figyelni. Ez a képi világ az évek, évtizedek során beérett, leegyszerűsödött, bensőségesebbé, lényegre törővé vált, és a művész folyamatos munkával megszerezte az eszközöket is ahhoz, hogy látomásait kifejező képekké, tartós, hiteles, hatásos művekké alakítsa.
Élénken emlékszem Gnandt István első szerepléseire is a Szatmár megyei közös tárlatokon. Munkái engem akkor arról győztek meg, hogy van mondanivalója, olyan hosszú távon, talán generációkon keresztül felhalmozódott érzelmi, emberi tartalékok tulajdonosa, amelyek predesztinálták a művészi pályára. Mindehhez már a pályakezdő évektől rendelkezett a mondandója tolmácsolásához szükséges művészi eszköztárral is, amelyet az évtizedek során tovább alakított, csiszolt, differenciált úgy, hogy most, 2011-ben változatosabb tematikával, erőteljesebb, expresszívebb képi üzenetekkel hozza tudtunkra mindennapi döbbeneteit életmódunkról, örömeinkről, elvágyódásainkról, sikereinkről, kudarcainkról egyaránt.
Mi a közös jellemzője ennek a két kifejezésmódnak?
Az egyik legfontosabb eleme talán a realizmus, a képelemek valósághűsége, az alkotóknak az ábrázolás létjogosultságában vetett meggyőződéses, töretlen hite.
Hűség és őszinteség jellemzi mindkettőjük eddigi életművét, és megítélésem szerint ezek az erények a képzőművészetben a hitelesség legfontosabb előfeltételei.
Közös jellemző a munkáik érzelmi telítettsége valamint expresszivitása is. Ezek a művek nem mesélnek, merengenek, nem utalnak, hanem: kiáltanak, ujjonganak, vitatkoznak.
Gnandt elsősorban grafikus (bár festményeket is készít), az ő műveinek domináns eleme a rajz, a lendületes, kifejező vonal. Lázin festményei — bár olykor ezeken is találunk rajzos elemeket — kifinomult, egységes színvilágukkal, rafinált harmóniájukkal hatnak.
Mindketten kísérletező művészek, kísérleteik azonban sohasem öncélú, pillanatnyi ötletekből táplálkozó próbálkozások, hanem a mindenkori mondanivaló érvényre jutását elősegítő eszközök. Lázin Csaba ilyen értelemben használja fel akár a pop-art kelléktárát is, anélkül, hogy elkötelezett híve lenne ennek a stílusirányzatnak.
További közös vonás mindkettőjük szociális érzékenysége. Amíg ez egyrészt a humoros, olykor groteszk megjelenítésekben jelentkezik Gnandt alkotásainál, addig Lázin festményein rövid szemlélődés után a transzcendentális hangsúlyokat sem mellőző belső ellentmondások, vívódások jeleit ismerhetjük fel.
Szerintem mindketten jellemzően kelet-európai művészek, és ezzel úgy gondolom, hogy 2011-ben a legnagyobb dicséretet mondtam el. Miért? Azért, mert meggyőződésem, hogy ez a sokat szenvedett, sok mindent megélt térség olyan értékes érzelmi tartalékokkal rendelkezik ebben az egyre inkább atomizálódó, amerikanizálódó, elgépiesedő világban, amely a továbbiakban az egész európai kultúra, művészeti élet számára utat, sőt kiutat, kapaszkodót mutathat.
Sokan a kivándorolt, új hazákban élő művészeink közül visszatérnek szülőföldjükre kiállításaikkal, és legtöbbjüket nem a szereplési vágy ösztönzi erre. Tudják, érzik, tapasztalják, hogy elsősorban az itteniekkel beszélnek közös nyelvet, műveik segítségével velünk tudnak valójában kommunikálni. Nekem meggyőződésem, hogy mindez — amit többek között itt is láthatunk, azok a tartalmak, üzenetek, amelyeket a két művész feltétlenül szeretne közölni velünk vagy bárkivel, aki képes ezeket az üzeneteket befogadni, magáévá tenni — idővel, folyamatosan az egész térségben felértékelődnek.
A hatvanas években még megkérdezték tőlem Budapesten, hogy romániai létemre, hol tanultam meg ilyen jól magyarul, ma már senki számára nem meglepő az, hogy egy romániai vagy németországi művész pont Mátészalkán rendez kiállítást, és az sem, hogy a vendégek és házigazdák nemcsak vizuálisan vannak azonos hullámhosszon, hanem magyarul társalognak. Mindez többek között azt is igazolja, hogy a kivándorolt és itthon maradt művészeknek igen jelentős, felelősségteljes szerep jut Európa kulturális egységesülésében.
Ennek a szerepnek a felerősödését példázzák a magyarországi, szlovákiai, romániai, lengyelországi stb. nemzetközi alkotótáborok is, valamint a Szatmárról, Szatmár megyéből származó művészek rendszeresen visszatérése. A közelmúltban rendezett Szatmáron kiállítást a jelenleg Magyarországon élő Paulovics László és Petkes József, valamint a Németországban élő Moldvay Katalin. Kicsit rendhagyó visszatérésnek is nevezhető a nyíregyházi képzőművészek szatmári tárlata is, hiszen szinte a fele a kiállító művészeknek Romániából települt át. Még állítsa ezek után valaki, hogy a képzőművészet válságban van!
2010-ben a szatmári művészek a lengyelországi Rzeszówban rendeztek kiállítást, ezen részt vett Gnandt István és Lázin Csaba is. Kíváncsian figyeltem a lengyel kollégák reakcióit a képeink előtt és nekem úgy tűnt, hogy nem csupán érdekesnek, hanem érthetőnek tartották az itteni alkotók képi üzeneteit, egyszerűbben fogalmazva: velük is azonos nyelvet beszélünk.
Úgy gondolom, hogy Stefan Gnandt és Lázin Csaba mátészalkai tárlata képzőművészeti esemény a javából, olyan kulturális tett, amely megérdemli a figyelmet és a széleskörű népszerűsítést.