Stílustalanság, a giccs térhódítása Szatmárnémetiben

A stílus hiánya a stílustalanság, ez gyakran giccses megoldásokhoz, jelenségekhez vezet. Egy giccses épület, kép, szobor édeskés, szentimentális, hamis. Az ellenkezője mindannak, amit a művészetben erőnek, mélységnek, lendületnek, feszültségnek, eredetiségnek nevezünk.

Térségünk lakossága ezekben az években szoktatja magát ahhoz, hogy a demokráciában mindennek van létjogosultsága, amire reális igény van. A giccsre minden bizonnyal van igény, ha nem lenne, nem találkoznánk lépten-nyomon a legkülönfélébb megnyilvánulásaival. Tény, hogy soha annyi kerti törpét, gipszoroszlánt, báboskorlátot, bábosmellvédet nem vásároltak felénk, mint manapság.

A népies giccs klasszikus szatmári példája a nagypiac tőszomszédságában álló és évtizedek óta épülő „cifra ház”. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, népi szőtteseket, varrottasokat, bokályokat, törölközőket imitáló mozaikképek keverednek féloszlopokkal és klasszikus ablakkereteket utánzó elemekkel. Mindez csak körítés a két kompozícióhoz, amely idilli falusi környezetben furulyázó juhászlegényt és a csörgedező patakparton békésen fonogató menyecskét ábrázol.

A festett gipszből készült szakácsok és rácsos falú kerthelyiségek korát is éljük városunkban. Ez már nem népi, hanem igazi, kispolgári nosztalgiák szülte városi giccstermék. Eddig ebből a kategóriából többel találkoztam (a Nagykárolyi/Drum Carei úton, a Batizi/Coanda úton, a Farkas Antal/Păstrăvului utcában, a Tiszaújlaki/Baritiu úton, az Attila/Traian sugárúton), de sejtéseim szerint ennél sokkal több van.

Ezek a jelenségek – a városnapi felfújható ugrálóvárakat, felléggömbözött bejáratokat, óriásplakátokkal teleaggatott épületeket, mesésen színes mesterséges tavacskákat, túldíszített, hivalkodó, szemrontó homlokzatokat is beleértve. Kicsit bántóak, de nem elviselhetetlenek, hiszen egyrészt a városképnek nem domináns elemei, másrészt senki sem érezheti magát becsapottnak, hiszen valamennyi megnyilvánulása az, aminek látszik: kendőzés nélküli, édeskés, hamis, szentimentális álromantika.

Ez a kis példa persze csak ízelítő a száznál jóval több, tucatnyi alkönyvtárban csoportosított példát tartalmazó szatmári gyűjteményemből, amelyek alapján kiadós, átfogó sorozat írható a jelenségről.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.