Egy turista számára maga a város is rendkívül izgalmas, különleges hely. 270-300 ezer lakosával nem számít a szó szoros értelmében nagyvárosnak, de Brüsszelhez hasonlóan mégis azzá teszi európai fővárosi státusa. Itt található az Európai Parlament, az Európai Tanács, az Európai Ombudsman székhelye. Lenyűgöző az acélszerkezetű, csupa üveg és műanyag állomásépület tömbje a távolból, de amikor belépünk, döbbenten tapasztaljuk, hogy a hipermodern bura alatt egy hagyományos, kisvárosi, szerény, 19. századi állomásépület rejtőzködik.
Szép és hangulatos az Ill folyó szigetén található óváros, ez immár a világörökség része, és körülhajózása minden turista számára különleges élmény. Itt élt többek között Johannes Gutenberg és itt tanult annak idején Johann Wolfgang von Goethe is. Gutenberg szobra az egyik hangulatos téren áll, a talapzat domborműve tele friss, 21. századi firkálással. A 18. század végén Strasbourgban írta egy helyi kapitány (órás?) a Marseillaise-t, amely később Franciaország himnusza lett.
Hogy is van ez? Ebben a városban írják a francia himnuszt, miközben köztudott, hogy Goethe és Gutenberg németek voltak? A magyarázat egyszerű. A város hol német, hol francia kézen volt és ez a kettősség meghatározza építészetét, kulturális életét, történelmét, hangulatát.
A székesegyház titulusa Notre-Dame, vagyis a Chartres-i, Párizsi, Poitiers-i templomokhoz hasonlóan ez is a Szűzanya tiszteletére épült. Csodálatos épület, egyike a legszebb európai katedrálisoknak. Már a 11. században építették, de csak a 15. században lett készen. Az elkészülés ténye is vitatható, hiszen eredetileg kéttornyúra tervezték, de ezekből csak egy készült el, vagyis máig befejezetlen. A 19. század második feléig ez a templom a közel 150 méteres tornyával megelőzte Kheopsz piramisát és így négy évszázadon át a világ legmagasabb épületeként emlegették.
Látványa napjainkban már azért is lenyűgöző, mert a szűk utcán haladva szinte váratlanul támad szemünk elé a középkori, több szakaszban megalkotott építészeti csoda, amelyen a gótikus stílusjegyek dominálnak. Mi az, ami engem egy-egy ilyen katedrálisnál minden alkalommal megállásra, meditációra kényszerít? Elámulok az elődeink mérnöki, technikai tudásán, a végtelenül egyszerű eszközökkel, anyagokból létrehozott merész, olykor teljesen egyedi szerkezeti megoldásokon, a kollektív tudás átadásának, átörökítésének, állandó megújításának folyamatán. Hány generáció váltását élte át megépülése folyamán, 400 éven át a büszke, hatalmas templom? Hogyan változott a századok alatt a megrendelők, építők, mesterek és kivitelezők tudása, ízlésvilága? Milyen szerepet játszott, játszhatott itt a szigorú egyházi elvárások mellett a kreativitás, kezdeményezőkészség, a kísérletező hajlam? Lehet-e katedrálist emelni úgy, hogy közben zajlik a százéves háború, terjed a reformáció és ezzel párhuzamosan felerősödnek a vallásháborúk? A 14. században a város elöljárói több mint 100 zsidót küldtek itt máglyára, és közben emelkedtek a míves faragásoktól díszes falak, ívek, készültek a mérműves ablakok, a hatalmas homlokzati rozetta, a gazdag, változatos, igényesen kivitelezett szobordíszek, támpillérek a gerendavázas aprócska házak tőszomszédságában. Hány kubikus, szobrász, kőfaragó, kőműves, ács, asztalos, üvegműves, kovács, ötvös, harangöntő dolgozhatott a környéken? Vajon hány család mondhatta büszkén magáról, hogy a felmenői már generációk óta részesei, megálmodói, építői, díszítői ennek a magasra törő, részletekbe menően kicsipkézett, felcicomázott kőkolosszusnak?
Az épületet körbejárva, fotózva többször is megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mi tartja, mi kovácsolja egybe ezt a közel ezeréves csodát? Hiszen a zaklatott, olykor véres századok, ízlésváltások dacára az építmény egységes gondolkozásmódot, világképet, értékrendet tükröz. Mi más tarthatná egybe ezt az óriást, mint a hit, valamint az elődök és kortársak valamennyi addigi megvalósításának a lekörözési vágya, kényszere. Lehet a versengés, a túlszárnyalni akarás egy ilyen megvalósítás hajtóereje, alappillére? Számtalan példa bizonyítja, hogy lehet. A középkori katedrálisok nagy erénye megítélésem szerint, hogy ez a kitűnési kényszer sohasem, vagy csak a legritkább esetekben takar egyéni ambíciókat, hiszen legtöbbször még a tervezők, építésvezetők neveit sem ismerjük, sokkal inkább egy városra, nagyobb emberi közösségre, egyházmegyére kiterjedő megnyilvánulási, érvényesülési szándék fedezhető fel a nyilvánvalóan hatalmas és kitartó, sok áldozatot igénylő erőfeszítések mögött. Nézem, vizsgálom az elérhető magasságban álló szobrok változatos arckifejezését, a rendkívül igényesen faragott drapériákat. Szeretném azzal áltatni magamat, hogy felismerem az ábrázolt személyeket, de erről természetesen szó sincs. Elfog a kétség, hiszen ez a tájékozatlanság egyben azt is jelenti, hogy korunknak még a szakemberei is bizonytalanul mozognak abban a világképben, amely a maga idejében, széles körben nyilvánvaló, érthető lehetett, hiszen az egyszerű, jórészt írástudatlan hívek kőbevésett bibliájának készült. A strasbourgi katedrálisban található a gyönyörű üvegfestmények mellett a híres, sokak által látogatott világóra, amelynek most látható változata jó másfél százada készült.
Mi marad az átutazó, állandóan siető, felületes benyomásokat gyűjtő turista számára, tehát számomra is ebből az élményt adó találkozásból? Néhány egyszerű, könnyen megjegyezhető adaton, méreten, sztorin túl az ámulat és a tisztelet a „sötét középkor” nagyszerű és hiteles művészeinek megvalósítása előtt. Vajon hány olyan mai szobrász akad milliós nagyvárosainkban, akik képesek lennének egy-két itt látható plasztika ilyen szintű kivitelezésére. Strasbourgnak a 18. század végén mindössze 60 ezer lakosa volt, ennek csak kis hányada élhetett, dolgozhattak itt a 11-12. században.
