Minél tovább tanulmányozom életművét, annál jobban magával ragad ennek az egykor Mátészalkán tevékenykedő kisvárosi festőművésznek, tanárnak az alkotói ereje, lendülete, hite. A szakember számára nem kérdés, hogy tehetsége eleve erre a pályára predesztinálta. Az viszont rejtély lehet sokaknak, hogy a matematikát, ábrázoló geometriát, rajzot és művészettörténetet oktató pedagógusnak hogyan sikerült az érzelmi, alkotói szabadságot a mindennapi társadalmi, családi, munkahelyi kötöttségekkel, József Attilát parafrazálva az ügyeletes és tanulságos napi gondokkal összeegyeztetni egy olyan korban, amelyben még a mimikát is értelmezték a hatóság szemfüles képviselői.
Tipikusan alföldi festő, életének fontosabb helyszínei: Debrecen, Hajdúböszörmény, Mátészalka. A képzőművészeti főiskolát Egerben végezte, alkotásai datálásaiból tudjuk, hogy az 1928-ban született alkotó az ötvenes évektől jelen volt a térség képzőművészeti életében, de festményei legjava, az életmű gerince elsősorban a nyugdíjas, a kilencvenes évekhez, illetve az ezredforduló utáni időszakhoz köthető a 2012-ben bekövetkezett haláláig.
Elsősorban olajfestményeket készített farost lemezre, vászonra, ritkán akvarellel, olykor pasztellel is dolgozott. Az akvarell száraz alapú technikáját alkalmazta (Vitorlások, Városrészlet), így sikerült megőriznie ábrázolásmódja egységességét ezen a területen is. Ez a korai pasztellképekről, jórészt portrékról (Pálmika, Tanulmány, Matyu) ilyen egyértelműen már nem mondható el. Jó karakterérzékkel, biztos rajztudással létrehozott munkák ezek is, de a kötöttségek, a hasonlóságra való törekvés fékezte az alkotói lendületet, kibontakozást, amely a tájképek, csendéletek egyszerű, de jól felépített, markáns szerkezetének köszönhetően maradéktalanul érvényre jut.
A Szatmárcsekei fejfák című alkotása a kilencvenes években készült. A kompozíció nemcsak a jól ismert, jellegzetes formák feszes ritmusával, hanem a lendületes, széles ecsetkezeléssel és végsőkig leredukált komplementer színellentéteivel hat. Kora reggeli fények pásztázzák a temetőt, villognak a narancssárgák a szigorú szürke, szürkéskék, tömör formák élein, meghiúsult reményeket, megszakadt lendületeket idézve. Ez rendhagyó módon nem a megszokott temetői csend, a belenyugvás, a megbékélés képi megfogalmazása.
A fenti alkotáshoz hasonlóan tájképein a ritmus, a súlyos, geometrikus formák váltakozása, ismétlődése kiemelt szerephez jut. Az Ifjúság tér, Ifjúság téri házak, A mi régi utcánk című alkotások városi tájakat jelenítenek meg. A házsorok a legtöbb művész számára az egyhangúság miatt nem tartoznak a kedvelt témák közé. Fülöp Sándort viszont láthatóan, szembeszökően izgatják az egyszerű struktúrák, ezek belső dinamizmusa, és a szín és formai egyensúlynak köszönhető relatív, ideiglenes egysége. Annyira izgatják, hogy több esetben lekerekített (Juhok, Juhhodály), sőt kerek, gömbölyű formákkal (Szamos-part, Beszélgetők, Őszi hangulat), vonalak ritmusával (A Szamos Matolcsnál, Holt-Szamos, Tanya dombbal) is kísérletezik, mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a művészt ilyenkor a juhok, fák vagy a házak ejtették bűvöletbe. Számára a táj, egy tárgy, virág csak ürügy, kiindulópont. Innen az öntörvényű, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen alkotásig hosszú út vezet.
A 2016-ban, a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület által kiadott albuma első oldalán olvashatjuk művészi hitvallását: „Vallom: a művésznek előbb meg kell tanulnia a mesterséget, majd azt elraktározni a tudatalattijába, hogy később a tanultakat elfelejtve előjöhessen a már isteni adottságként benne rejlő tehetség.”
Nyilvánvalóan nem a mindenki által észlelhető valóság megjelenítésére kötelezte el magát, hanem az alkotásnak, annak a nagy kalandnak, hogy formákkal, ritmussal, foltokkal, színekkel olyan érzéseket és gondolatokat közvetítsen, amelyeket másként, más eszközökkel nem lehet közkinccsé tenni. Kiváló kolorista, színhasználata leredukált, mondhatnánk kimért, visszafogott, de pont ez erősíti fel, teszi egyértelművé az összhatást.
Vallomás a Szülőföld vörösben című festmény, amelynek erőteljes kontúrokkal keretezett meleg foltjai azt a bensőséges nyugalmat, biztonságot sugallják, amelyet a művész a világra való rácsodálkozás első évei kapcsán érez. Színekkel vall az öregségről (Tanyasi öregek), őszies hangulatról (Virágcsendélet), nyári hőségről, illatokról (Szénakazlak).
Egy művész alkotásai értékelésénél meghatározó szempont annak egysége, egyedisége és korszerűsége. Ezek megkerülhetetlen kategóriák, és ha kizárólag ilyen szemszögből elemezzük Fülöp Sándor alkotásait, minden bizonnyal támad majd hiányérzetünk.
Ami az életmű egységét illeti, itt szembeszökő az alkotó kísérletező kedve és igyekezete, amellyel próbál felzárkózni a kor divatos művészeti irányzataihoz. Ilyen megközelítésben felfedezhetünk posztimpresszionista, sőt konstruktivista hatásokat is. Alapvető jellemző, az egység záloga, hogy valamennyi alkotása felismerhetően realista, valósághű indíttatású. Az ettől való eltávolodás mértéke viszont rendkívül széles skálán mozog, annyira, hogy néhány műve már az absztrakt határát súrolja (Őszi hangulat, Nádas).
Művészetére több irányzat hatott, ezek közül elsősorban az Alföldi iskolát emelném ki, de az egri főiskolai évek, mestere, Adler Miklós hatása mellett nagy valószínűséggel befolyásolták azok a művésztelepek is (Tokaj, Dunaújváros, Gyula, Esztergom, Vaja, Munkács, Tiborszállás), amelyek tevékenységében, záró kiállításain folyamatosan részt vett.
A korszerűség viszonylagos, olykor vitatható fogalom nemcsak Mátészalkán, hanem a térség nagyobb kulturális központjaiban, Debrecenben, Szatmárnémetiben, Nagyváradon is. Az európai kultúra távoli vidékein szokás a provincializmust szellemi, alkotói lemaradásként emlegetni. Fülöp esetében ez a felzárkózási kísérletek és a szakma elvárásaihoz való ragaszkodáson túl a helyi témákhoz, hagyományokhoz való következetes hűségben ölt testet. Ez pedig olyan erény, amellyel akár büszkélkedni is lehet.
Valószínű, hogy életműve nem sorolható a kortárs európai vagy magyar festészet élvonalába, de biztos, hogy a szerepe Mátészalkán behelyettesíthetetlen. Aki egy kis közösségben alkotó pedagógusként ilyen szinten áll helyt, az előremutató, maradandó változásokat indukál példamutatásával, a kultúra, művészet iránti elkötelezettséggel. Hihetetlen gyorsasággal változó, átalakuló, elidegenedéstől terhes korunknak minden közösségben égető szüksége van a hozzá hasonló példaképekre, viszonyulási pontokra, mérföldkövekre, hiszen nem hagyatkozhatunk kizárólagosan csúcsteljesítményekre, a közelünkben élő, tevékenykedő, szerethető példák nélkülözhetetlenek.
Az egykor szatmári tájakon élő, tevékenykedő Fülöp Sándor nekem földim, pályatársam, sorstársam, kollégám.
Életművére – és itt nemcsak a festményeire, hanem kötődéseire, pedagógiai tevékenységére, közösségi szerepére is gondolok – úgy kell vigyáznunk, ahogyan Szatmárnémetiben Sarkadi Sándor, Litteczky Endre, Mohy Sándor, Papp Aurél, Tóth Gyula, Olajos Béla emlékét, példáját, alkotásait őrizzük, népszerűsítjük a magunk és utódaink számára.
