A Sugárút Szatmárnémeti főutcája, lényegében az állomást köti össze a város régi főterével. Visszatérő álma, vágya volt a település vezetőinek egy ilyen széles, modern utca létrehozása, amelynek megvalósítását hosszú ideig a püspöki palota udvara, kertje akadályozta. Kialakítása szakaszokban jött létre néhány évtized alatt. A körülmények úgy hozták, hogy ennek a reprezentatívnak szánt, széles útnak a legforgalmasabb része mind építészeti, mind várostörténeti szempontból meglehetősen jellegtelenre sikeredett. Miért? Mert általában „sietős időkben” épült. Eredetileg a két közlekedési sávot virágokkal beültetett keskeny grupp választotta el, ez alatt húzódtak a közművesítés csövei, kábelei. A későbbiekben a forgalom folyamatos növekedése miatt, ezt felszámolták.
Ha a főtér felől kezdjük a nézelődést, már a kiindulópontban a Divatház hengeres, környezetidegen, jellegtelen, a szatmáriak által nemes egyszerűséggel silónak nevezett épületébe botlunk. Magyarországi előde is van ennek, például a Budapest szálloda. A különbség talán a méreteken kívül annyi, hogy a szálló egy fővárosba, vagyis egészen más környezetbe, más céllal és más igényekkel, minőségben jött létre. A divatházzal szemben, a ma már üres telken állt egykor a városi kaszinó és színház épületegyüttese, amely a 19. század végén egy új városháza-épülettel gyarapodott a püspöki palota tőszomszédságában. A hetvenes években a rossz állapotban lévő, roskadozó épületeket lebontották, a telket parkosították, ennek közepén, a városháza egykori belső udvari részén látható ma Iuliu Maniu szobra.
Aki a Sugárút régi sétatérig tartó szakaszán érdekes épületdíszeket, szép kapukat, rácsokat, díszítő elemeket keres, egészen biztosan csalódni fog, hiszen néhány félénknek is mondható, leegyszerűsített, olykor egyenesen suta vagy a giccs peremét súroló próbálkozáson kívül nem sok mindent talál. Az útszakasz kiépítése viszonylag rövid, de mint már említettem rendkívül mozgalmas volt. Ebben az időszakban, Szatmárnémetiben háború, impériumváltás, kapitalizmus, szocializmus majd újra kapitalizmus volt, és a fentiek ellenére, vagy pontosan ezek miatt van valamilyen közös, spórolós, kapkodós, ideiglenes jellege valamennyi itt található épületnek. Ez az ideiglenesség okozhatta azt, hogy mára több közülük elég siralmas állapotú, néhánynak a felújítását, burkolását a közelmúltban kezdték el. Akad olyan is, amelyik évek óta kihasználatlanul áll, mint például a maga idején rendkívül korszerű, elegáns, modern, a szatmáriak számára jól ismert telefonpalota. Népszerű a „vasaló-háznak” nevezett, a sarokrészen négyemeletes épület is, amely a nevét a vasaló formájú alaprajzáról kapta. Érdemes ezen alaposabban szemügyre venni a fél erkélyek viszonylag egyszerű, mégis mutatós rácsait. Hozzájuk képest sokkal szerényebbek a régebbi tulipános díszítésű, illetve a közelmúltban, a bombázás után épült tömbházak egyszerű, itt-ott virágmintás vaskorlátai.
Milyenek ezek a viszonylag új, pár évtizedes múltra visszatekintő épületek? Sivárak, kopottak, jellegtelenek, nélkülözik mindazt, ami stílusra, kialakult ízlésvilágra, igényességre utal. Amikor épültek, Szatmárnémetiben még nem kezdődött el a nagy betelepítések, az erőszakos városiasítás időszaka. Nem épültek fel a 14-es lakónegyed tömeglakásai, kevesen sejtik az itt élők közül, hogy amit egyelőre csak ízelítőként látnak, az a város erőszakos felduzzasztásának első, még kicsit tapogatózó, de elkerülhetetlen, biztos jelei. Sokan ekkortájt még büszkék is voltak arra, hogy Szatmáron már egy ötemeletes épület is található a Sugárúton, és önérzetesen mutogatták az ide érkezőknek, ugyanúgy, mint annak idején a berenczei Kovátsok főtéri emeletes házát, amely a 19. század elején legalább ugyanakkora kuriózum volt az alföldi városban. Azóta már egyre kevesebbet dicsekszünk a mind nagyobb házainkkal, sokan az ország egyik legmagasabb betonmonstrumát, a Közigazgatási Palotát pedig egyenesen a város szégyenének tartják.
Természetesen csempedíszítés is látható a Sugárút több épületén. Ma már kevesen tudják, hogy ez a kicsit giccses, vásári díszítési mód a megyésítés után jött felénk divatba, az akkori párttitkárnak, megyefőnöknek, Iosif Uglarnak köszönhetően. A jobb ízlésű emberek kifordított fürdőszobáknak becézték ezeket az akkoriban gombamód terjedő csempedíszítésű házakat, amelyekből szép számmal találhatóak még ma is a város legtöbb pontján. Ebben az időszakban kezdték építeni a nagypiac mellett azt a népi motívumokkal, népies mozaikképekkel kicifrázott emeletes lakóházat is, amely máig befejezetlen.
A fentiek után még állítsa valaki, hogy a kommunizmus nem hagyott maradandó építészeti, díszítési nyomokat nálunk. Tévedés lenne azt hinni, hogy a szocreál építészet, ornamentika azért nem terjedhetett el felénk, mert kiváló vezetőink megkímélték a várost. Ezt valójában annak köszönhetjük, hogy Szatmárnémeti a háború után elvesztette megyeszékhelyi rangját, tehát lényegesen kisebb összegekből gazdálkodik, építkezik a hatvanas évek végéig, pontosabban az 1968-ban bekövetkezett megyésítésig, mint teszem azt Nagybánya vagy a többi tartományi székhely. Újabb fényes igazolása ez annak a nagyon régi, de máig érvényes mondásnak, miszerint „minden rosszban olykor van valami jó is.”
