1910-ben született polgári, értelmiségi családban, Gödöllőn végezte középiskolai tanulmányait. A harmincas években négy éven át Veszprémben filozófiát hallgatott, majd Budapesten elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Szőnyi István, a két világháború közötti magyar képzőművészeti élet egyik vezéregyénisége volt a tanára, aki már hallgatóként tanársegédi feladatokkal bízta meg, de tanította Magyar Meyer Antal, Aba Novák Vilmos és mások is.
Ez gazdag, tartalmas időszaka a magyar képzőművészeti életnek, amely az izmusok, változatos modern törekvések forgatagában is makacsul kitartott a szakmai erények tisztelete, a természetelvű, érzékletes, lírai, modern felhangokkal is átitatott ábrázolásmód mellett. Ha feltétlenül ragaszkodunk a merev besorolásokhoz, akkor ők olyan posztimpresszionisták voltak, akk magyarként csatlakoztak a színes, állandóan változó, érzéseket, gondolatokat ébresztő környezet felfedezéséhez. Ennek az ábrázolásmódnak lett az elkötelezettje Olajos Béla egyetemi éveitől a haláláig.
Festőművészi, rajztanári diplomát 1939-ben szerzett, a bécsi döntés után számos kiválóan képzett fiatal szakemberhez hasonlóan a visszacsatolt területeken, Szatmárnémetiben vállalt állást, 1941-től helyettes tanár az egykor országosan is számon tartott Fém- és Faipari Szakiskolában, amely a 20. század elején épült fel a Kossuth-kert tőszomszédságában, és ahol olyan kiváló művészek is tanítottak, mint Zolnay Géza, korának egyik legjobb portréfestője Magyarországon.
Olajos Béla filozófiai tanulmányai mellett I. osztályú sakkmester, nagy műveltségű, széles látókörű értelmiségi, aki viszonylag könnyen alkalmazkodott a változó világ elvárásaihoz. Szatmáron ismerkedett meg a festészetet szerető és művelő Váczy Magda újságírónővel is. A második világháború azonban hamar megfosztotta ettől a rendezett, ígéretes, polgári pályakezdéstől, 1942-ben katonai behívót kapott és az orosz fronton, Kijev, Minszk környékén teljesített szolgálatot. A mostoha körülmények között töltött hónapok, évek alaposan kikezdték az egészségét. 1944-ben visszérkezett Szatmárra, elvette Váczy Magdát feleségül, és úgy döntött, hogy magyar állampolgár létére a Romániához visszacsatolt Szatmárnémetiben marad.
Arról nem ő, vagy a hasonlóan tehetséges, jól képzett kortársai tehetnek, hogy tanári, alkotói éveinek túlnyomó részében az ügyeletes hatalmi szervek irányítóinak valami egészen másra volt szüksége. Ők a művészetet a politikai propaganda eszközének, szolgájának tekintették és ennek megfelelően bántak képviselőivel. A háború utáni város képzőművészeti, kulturális élete meglehetősen sivár, az 1944-es bombázások után romos házakat, tönkrement középületeket, kitört ablakokat lehetett mindenhol látni. A Szatmáron maradt képzőművészek alkotói csoportba tömörülnek, ezzel szerették volna jelezni, hogy folytatni akarják azt a művészeti életet, amely a két világháború közötti években pezsgésnek indult.
Az ötvenes-hatvanas évek számára is a túlélési stratégiákról szólt, vállalt templomfestést, de az állványokon való munka túl veszélyesnek bizonyult. Készített díszítőművészeti munkákat, alkalmi, ünnepei tárlatok anyagának előkészítésén dolgozott, közben folyamatosan tanított helyettesítőként különböző általános iskolákban, hiszen eredeti munkahelyét közben tanonciskolává degradálták. Magyar állampolgárként végleges álláshoz nem volt joga, a román nyelvet sem sikerült megtanulnia, e miatt a tanügyi évei is folyamatos bizonytalanságban telnek.
1968 után Szatmárnémeti újra megyeközpont lett, ez egyben a művészeti élet felpezsdülését is jelentette. 1975-ben jelent meg egy album 11 szatmári képzőművésszel, ezek egyike Olajos Béla. Művei után ekkor már külföldön is volt érdeklődés, ami némi anyagi haszonnal járt.
Sajátos, filozófiává nemesített humora volt. Amikor az 1989-es változások után megkérdeztem arról, hogy mi a véleménye az eseményekről, beleszagolt a levegőbe és sokatmondóan megjegyezte: „Feljött a fekália”.
Hála a leánya gondoskodásának, utánajárásának, alkotásairól többen, többször írtak az utóbbi években, nagyszabású tárlatokon ismerkedhetett munkáival a művészet iránt fogékony közönség. Számomra Olajos Béla alkotásai azt üzenik, hogy a festés örömforrás, a természet szeretetéről, tiszta emberi érzésekről, kialakult ízlésvilágról, korszerűségről, a szó legnemesebb értelmében vett realista látásmódról tudósítanak. Akár tájképeit, arcképeit, csendéleteit, kompozícióit, aktjait nézem, magával ragad munkáinak meggyőző ereje, tiszta, áttételek nélküli képi üzenete. Ez az üzenet tartalmában, megjelenítésben egységes. Megítélésem szerint kár, sőt hiba lenne cifra, a tájékozatlan emberek szemében esetleg érdekesnek, tudományosnak tűnő elemzések miatt ezt az egységet önkényesen izmusokra, divathullámokra darabolni. Olajos Béla nem volt expresszionista, kubista, szimbolista, ő csak egyszerűen, magától értetődő természetességgel, legjobb tudása szerint festett.
Tehetségének, munkabírásának, intellektuális adottságainak köszönhetően lehetett volna egyetemi tanár, megbecsült, elismert festőművész, hazája kulturális életének számon tartott kiválósága. Egész élete során minden eszközzel próbálták ebben akadályozni, de nem teljes sikerrel, hiszen most, 2018 őszén, 27 évvel az 1991-ben bekövetkezett halála után is rá emlékezünk.