Sajátos, összetéveszthetetlen, egyéni alkotói világa van a 2013-ban elhunyt Vénig László fotóművésznek, nem véletlenül viseli nevét a patinás, nemzetközi szinten is számon tartott nagykárolyi fotóklub. Képeire nemcsak az egyéni látásmód, stílusjegyek a jellemzőek, hanem a mondanivaló korszerűsége mellett a látottak olykor radikális átalakításának képessége is. Számára a gondosan kiválasztott, általában egyszerűnek, kézenfekvőnek tűnő kiindulópont nyersanyag, amelyre gyakran belülről fakadó drámai, olykor megrendítő erejű mondanivalót épít. Így válik a templomocska magánya súlyosan reménytelenné (Kápolna), alakul ki párhuzam, kötődés a falu határában álló pléhkrisztus és a düledező kunyhó (Isten háta mögött) között. Felhőkön száguld az ökrösszekér (Nagyapám szekerén) és a vakító Hold éles, bántó fénye kíséri a hazatartó juhnyájat (Migráció). Szépség, magány, titokzatosság, félelem, ragaszkodás és döbbenet tükröződik az alkotásokról, az élet ezer ízét ismerő és ismertetni tudó művész vallomásai gyökerekről, hitről, elkötelezettségről, hétköznapi csodáinkról.
Az, hogy a fotóművészet édes testvére, ha úgy tetszik gyermeke a képzőművészetnek, ma már sokak számára közhely, hiszen kezdetben a fotósok térségünkben is képzőművészek voltak, mint Barabás Miklós, Borsos József, Brodszky Sándor, Kovács Mihály, Mezei József, Molnár József, Országh Antal, Szathmári Pap Károly, Ujházy Ferenc, Vastagh György, Zichy Mihály. Az első dagerrotípiákat Magyarországon az itáliai származású festőművész, iskolaalapító Marastoni Jakab készítette. A fentiek egyben azt is jelentik, hogy ki-ki fényképészként is képzőművészi tapasztalata, tudása, tehetsége függvényében alakította a látnivalót látvánnyá, az esetlegeset önálló, öntörvényű alkotássá. Nem véletlen, hogy a kor művészei ennyire érdeklődtek az új eljárás iránt, hiszen legtöbbjük a valóság minél életszerűbb, természethű visszaadására törekedett, és ezt az elvárást a fotó a kezdeti technikai nehézségek ellenére is maradéktalanul teljesíteni tudta már a 19. század közepe táján is.
Izgalmas, tanulságos lenne végigkísérni a folyamatot az első sötétkamráktól, dagerrotípiáktól, a nedves kollódiumos eljárásokon, lemezfelvételeken át a celluloid alapanyagú negatívok megjelenéséig, majd a digitális fotózás elterjedéséig világszerte, de megítélésem szerint ennél is érdekesebb az alkotások képi üzenetének fejlődése, alakulása, a látás- és közlésmód metamorfózisa. A technika kínálta naturalizmus bűvöletét hamar felváltotta az önálló művészetté válás olykor gyötrelmes, de felismeréseket, meglepetéseket egyaránt tartogató folyamata, az egyéni utak, kifejezésmódok keresése, és a közízlést formáló, alakító nagy egyéniségek megjelenése.
Nyilvánvaló a fotó- és képzőművészet egymásrautaltsága, hiszen a fotóművészet kezdetekben közvetlenül a képzőművészet eszköztárából merít, ezzel párhuzamosan festők és grafikusok tucatjai használják a fényképet segédeszközként, készítenek portrét, kompozíciókat ezek alapján. Példának említhetem Edgar Degast, Munkácsy Mihályt, Scherling Antalnak például a múlt századfordulón festészeti és fényképészeti műterme volt Szatmárnémetiben. Ezek után nincs abban semmi meglepő, hogy a késői utódok, a Sugárútban is bemutatott Pászkán Mihály az utóbbi években fotókat alakít képzőművészeti alkotásokká, Moldvay Katalin grafikusművész számára pedig a toll, ceruza mellett rajzeszköz a fényképezőgép is. Nem rendhagyó megnyilvánulásokról van szó, a képzőművészetben is a műfaji korlátok, határmezsgyék elmosódásának korát éljük, és nagy valószínűséggel ez a továbbiakban felerősödve folytatódik.
A nagykárolyi Vénig László alkotásait tanulmányozva rádöbbenünk a két rokon művészi kifejezésmód összefonódásának a lényegére, amely a közös értékek tiszteletéről és széleskörű, kölcsönös kamatoztatási lehetőségeiről tudósít. Vénig tudatosan, előre megfontolt szándékkal utasítja el a színt, a fekete-fehér ellentétek, és szürkék bűvöletében alkot, mondandójához ezt érzi megfelelőnek, kézenfekvőnek, és miközben fotókat készít, a képzőművészekhez hasonló módon választ témát, technikát, így szelektál, alakít, formál. Alkotásai nemcsak hitelesek, hanem több szempontból előremutatóak, hiszen az ezredfordulós, újra dominánsan vizuálissá váló kultúránkban, a fotók szerepe nemcsak nő, hanem felértékelődik az élet minden területén. Ez elkerülhetetlenül felhíguláshoz vezethet. Ilyenkor van égető szükség a Vénig Lászlóhoz hasonló „lámpásokra”, példaképekre, akik minden alkotásukkal az esztétikum, a minőség igényének fontosságára és a mondandó elsőbbségére figyelmeztetnek. Ez az ő valódi alkotói hagyatéka, amelyet megismerni, őrizni, tovább adni kötelességünk, de egyben jól megfontolt érdekünk is.
