A nemrég elhunyt Ion Sasu és fia Valer Sasu közös tárlata valódi kulturális esemény a városban. A szépen, igényesen felújított szatmári Művészeti Múzeumban 2011. december elején nyílt rendhagyó kiállítás apa és fia munkásságát mutatja be úgy, hogy a festményeket életük hasonló szakaszából válogatták, vagyis Ion Sasu nem a közelmúltban alkotott, hanem a hatvanas, hetvenes években készített műveivel van itt jelen. Jó érzés volt újra látni ezeket, amelyek számomra az első közös megyei tárlatok hangulatát, azoknak a lázas, mozgalmas, értékteremtő éveknek a pezsdülését idézték, amelyekben — ki tudja hányadik alkalommal — újra megmozdult, elindult valami a szatmári képzőművészeti élet háza táján. Ennek a mozgalmas időszaknak egyik jellegzetes egyénisége volt Ion Sasu, aki kezdő rajztanár és festőként hatalmas ambíciókkal érkezett a városba a hatvanas évek közepe táján azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy itt valósítsa meg azokat a „forradalmi” elképzeléseit, amelyek ha Szatmáron még nem, de kontinensünk képzőművészetben már évtizedekkel korábban, több szinten és végtelenül változatos formákban jelentkeztek.
Szokatlan, rendhagyó és olykor megkérdőjelezhető volt a kezdetben kiállított munkáinak a hangvétele egy olyan városban, megyeközpontban, amely templomaiban budapesti, velencei, bécsi, grazi alkotók művei láthatóak, abban a megyében, ahol máig élőek a nagybányai szabadiskola hagyományai, ahol képzőművészként Bartók Lajos, Aurél Popp, Litteczky Endre, Tóth Gyula, Mohy Sándor, Sarkadi Sándor, Zolnay Géza, Olajos Béla, Erdős I. Pál, az akkori fiatalabb generáció képviselői közül Aurel Cordea, Szatmári Ágnes, Paulovics László, Fodor Kálmán, Szilágyi Béla stb. teremtett értékeket, hagyományokat. Az elődök között országosan ismert és elismert alkotók, egyetemi tanárok, művészetpedagógusok, művészeti vezetők is voltak, emiatt az olykor elszántnak is minősíthető fellépés a szakma részéről nem mindenki szemében aratott osztatlan sikert, nem váltotta ki mindenki csodálatát, konfliktusmentesen sem zajlott, de kétségkívül Ion Sasu állandó, markáns jelenléte a szatmári képzőművészeti életben színesítette, gazdagította azt.
Alkotásaira már a kezdetektől jellemző volt a jelképes jelentéstartalom, és főleg a felfokozott expresszivitás, amely a fia, Valer Sasu munkái esetében egyenesen domináns szerephez jutott. Lényegében az ő festményeinek, grafikáinak legjobban szembe tűnő, vitathatatlan jellemzője, olykor erénye ez. Olyanok a képei, akár egy-egy lórúgás, talán még egy hatalmas stadionban, száz méteres távolságból is érvényesülnének, egy viszonylag kis kiállító terem falait pedig csoportosítva nem csupán szétfeszítik, hanem a szó szoros értelmében szétrobbantják.
A két terem képeit elemezve, összehasonlítva, a fentieken túl még jó néhány párhuzam fedezhető fel. Ilyen az érdek nélküli, már-már fanatikusnak tűnő szakmai elkötelezettség. Mindketten felkészült, jó színérzékkel, technikai tudással, anyagismerettel rendelkező művészek, és ez a mai ellentmondásokkal teli korban egyáltalán nem elhanyagolható erény. Az is megcáfolhatatlan tény, hogy a munkáikkal nem tetszelegni szeretnének, hanem sokkal inkább vallomásoknak tűnnek a művészet szerepéről, fontosságáról, embert, társadalmat formáló erejéről.
Felfedezhetünk olykor tematikai hasonlóságokat (bagoly, portré, természeti formák), és ide sorolnám a jelképek gyakori használata mellett mindkettőjüknél azt a gyakran személytelen, kortalan jelleget is, ami esetükben nem azonos a több-kevesebb sikerrel és biztonsággal körvonalazható stílusjegyekkel. Mit értek személytelenség, kortalanság alatt? Többek között azt, hogy az itt látható munkák javarésze akár Peruban, Párizsban, Batizon vagy Ausztráliában is készülhetett volna ma, tegnap, a 20. század közepén vagy az elején, hiszen az ilyen típusú expresszivitásnak immár évszázados hagyománya van szerte a világon.
Jelen esetben a recept első látásra egyszerűnek tűnik. Végy egy vadgesztenyét, kavicsot, portrét, pillangót, csigaházat, fesd meg erőteljes szín- és tónuskontrasztokkal többszörös nagyításban, és a hatás nem csupán erőteljes, hanem egyenesen megdöbbentő lesz. A művészetben azonban a hangsúly sohasem a megdöbbentés mértékén van, hanem azon, hogy a pillanatnyi figyelem felkeltésén túl milyen egyéni, semmi mással össze nem téveszthető, továbbgondolásra, elemzésre késztető üzeneteket tartalmaz a mű.
Valahol azt olvastam, hogy a képzőművészet olyan nyelv, amellyel, az istenekkel beszélgethetünk. Kiabálhatunk, netán üvölthetünk is? Természetesen, az Ótestamentum tanulsága szerint ezt maga Mózes is megtette. Mitől váltak az indulatok dacára mégis hitelessé, meggyőzővé, meghallgatásra érdemessé a szavai? Elsősorban attól, hogy nem a maga, hanem népe, egy veszélyeztetett emberi közösség érdekében szólt, alkudozott, kért, követelt. A hiteles művészi üzenet sohasem a méret vagy az expresszivitás függvénye. A világ nagy múzeumaiban százszámra láthatóak olyan, első pillantásra szerénynek tűnő, tenyérnyi remekművek, amelyek évente a látogatók százezreit, millióit vonzzák, és amelyek akarva-akaratlanul az emberiség kultúrájának mérföldköveivé váltak. Valahányszor egy tárlatra, egy múzeumba megyek, ezt az üzenetet keresem, ez által próbálok gazdagodni, feltöltődni és gondolom, még rajtam kívül nagyon sokan. Ezt kerestem apa és fia tárlatán is egy borongós december eleji délelőttön, de csak nyomaiban bukkantam rá, valahogy — legalábbis számomra — a harsogás elnyomta, elhomályosította a lényeget. Azt sem sikerült igazán megítélnem mennyire népszerű manapság egy ilyen tárlat, tény, hogy amikor ott jártam csak magam voltam a teremben.
Végül úgy érzem, azt is kötelességem megfogalmazni, hogy megítélésem szerint ki is a nyertese ennek a rendhagyó, szokatlan, és szakmai szempontból kétségtelenül figyelemre méltó kettős jelentkezésnek? Természetesen, magától értetődő módon a közönség, amely ezúton is ízelítőt kap (kaphatna) a szatmári képzőművészeti élet színes gazdagságából.
