Nagyon sok volt a gond, a baj, a megoldandó feladat 120 éve is, ezeket az idő elmosta, feloldotta, megoldotta, csak a korabeli sajtó emlékeztet rájuk. A mi generációnk a kor kapcsán elsősorban termékeny, dinamikus, pénzbő évekre, nagyszabású megvalósításokra gondol, azokra az emblematikus épületekre, amelyek mindmáig meghatározzák a város jellegét, karakterét. Ha megismerjük közelebbről a korabeli gondokat, ellentmondásokat, szerintem kicsit másképp, megértőbben, engedékenyebben ítéljük meg napjaink feladatait, megvalósításait, hiányosságait, kudarcait.
Abban az időben többek között az egészségügy volt az állandóan visszatérő probléma, különösen a nagyobb, sok áldozatot követelő járványok idején. Az 1873-as országos kolera járvány Szatmárnémetit is súlytotta, és sokadjára felhívta a figyelmet arra, hogy közkórházra van szükség. 85 napon át tartotta rettegésban a lakosságot a betegség, a gondok enyhítésére létesült a Hunyadi utcában az első városi kórház, amely 1885-től közkórházi jelleggel működött. Később ez lett a település járványkórháza. Az intézmény már a múlt századfordulón szűknek bizonyult, többek között e miatt nem létesülhetett benne bábaképző tanfolyam, amire szintén égetően szükség lett volna a dinamikusan fejlődő, iparosodó, városiasodó településen.
A város vezetői úgy ítélték meg, hogy a közerkölcsök rohamosan és visszafordíthatatlanul romlottak ezekben az években. 1874-ben lépett érvénybe a kitoloncolási törvény, amely jótékonyan hatott a közerkölcsre és a közbiztonságra. Rendezték a cseléd-korcsma, éjjeli kávéházak, mulatók ügyeit, a rendőrség naponta ellenőrizte a piaci áruk minőségét.
A 19. század végén a köznép általában a Szamos vízét használta ívásra, mosásra, főzésre annak ellenére, hogy többek között a kolera is ezen keresztül terjedt. Kimutatták például, hogy 1893-ban a folyóvizen egy csapat dési tutajos hozta a városba a betegséget. Többek között ezek miatt a jó ívóvíz kérdése a szó szoros értelmében létkérdéssé vált. A forgalmas helyeken (Árpád utca, Kölcsey utca, főtér, Németi templom) közkutakat fúrtak, amelyek vizét időnként vegyelemzték. 1901-től a város olyan kútmestert szerződtetett, aki az elhanyagolt közkutak vízét folyamatosan ellenőrizte, feljavította.
Járványok forrásai voltak a város területén lévő ártalmas mocsarak kigőzölgései, e miatt döntött a tanács úgy, hogy betömeti az ún. Fülencsés nagy tavat, amely a városközpont közelében terült el. Közművesítésről még nem beszélhetünk, ekkoriban és a későbbiekben is a szenyvíz levezetésére árkokat használtak, ezek melegágyai voltak a járványok terjedésének. Az Árpád utcán átvonuló levezető árkot a város vezetősége e miatt egyrészt befedette, másrészt betömette. A közegészségügy egyik nagy vívmánya a 19. század végén, hogy a Népkert helyén gyönyörű tájkertet létesítettek (Kossuth-kert), ekkor épült a gyógyfürdő, gőzfürdő is.
Megkezdték a poros szatmári utcák kövezését, ebben az időszakban kapott keramit burkolatot a főtér környéke és a Széchenyi utca, kocakakő burkolatot a Hám János, Rákóczi és Kossuth Lajos utcák, de tervbe vették a Kazinczy utca kikövezését is a Szent István téri parkig.
Bevezették néhány szatmári iskolában a rendszeres orvosi felügyeletet is, hiszen a járványos betegségek, (skarlát, szamárköhögés) elég sok gondot okoztak. Paradoxon, hogy pont az érdekeltek, a gyermekek maradi szüleinek ellenkezésébe ütközött ez a kezdeményezés.
Utak, utcák, hidak épültek, az egyik legnagyobb megvalósítás az 1890-ben átadott közúti vashíd, amelyet a világháború idején robbantottak fel. Az addigi fahidakat rendszeresen megrongálták, elvitték a tavaszi áradások és ez napokra akadályozta, sőt megbénította a közlekedést.
Ekkoriban létesült az Attila utca, rendezték az elhanyagolt Színház-köz környékét. Folyamatosan bővítették a vasuthálózatot. 1902-ig épült a Szatmár-Nagybánya, Nagybánya-Zsibó, Szatmár-Fehérgyarmat, Szatmár-Bikszád, Szatmár-Erdőd, Szatmárhegy vonal.
Nem volt egyszerű, magától értetődő folyamat a villanyvilágítás bevezetése és jövedelemzővé tétele sem, mert ez a vállalkozás Szatmáron 1900-ig ráfizetéses volt. Ennek orvoslására hozták létre nálunk is az órarendszert, vagyis azt, hogy nem átalányt, hanem a felhasznált áram ellenértékét kérték a lakosságtól. Ennek köszönhetően szünt meg az áram addigi felelőtlen pocsékolása is.
1900-ban a közel tíz éves Kölcsey-kör számos kulturális tevékenységről számolhatott be. Megszervezték a Jókai jubileumot, nagyszabású Kölcsey, Kossuth ünnepséget, a milleniumi ünnepségeket, a nagykárolyi Petőfi ünnepségeket. Ezen kívül hozzávetőlegesen száz előadást rendeztek, amelyeken nagyszámú érdeklődő vett részt, még a szereplők, az énekesek, szavalók, zenészek, szónokok is több százan voltak. A kör rendezte többek között a március 15-i ünnepségeket is. Múzeumi szakosztálya igen aktív volt, a Kölcsey relikviák mellett számos a város, megye történetére utaló tárgyat, dokumentumot gyűjtöttek össze. Mindez természetesen anyagi háttért igényelt, ezért gyűjtéseket indítottak a pénzalapok növelésére.
A múlt századfordulón a szatmári utcák jórésze még kövezetlen, nagy a por mindenütt. Még a Kossuth-kertben, a város üdülőövezetében is ez a helyzet a vasúthoz vezető közlekedés miatt. A frissen létesült Attila útra csak törmelék követ szórtak, ezt hatalmas porréteg takarta. Hiába locsolták időként, nem segített, végleges, tisztán tartható burkolatra volt szükség kockakövekből, keramitból vagy aszfaltból.
A város vezetői 1899-ben még folyamatosan vitáztak a tornyos ház, az egykori városháza, törvényszék és börtön sorsáról, hiszen Szatmárnak új, korszerű városházára és törvényszékre volt szüksége, amelyek ekkoriban létesültek. A század végén ideiglenesen ejtették a Vigadó (Pannónia, Szatmár Szálloda) tervét és azt a javaslatot fontolgatták, amelyet Teitelbaum Herman terjesztett elő. Szerinte a régi, 18. századi épületet nem szükséges lebontani, hanem a földszintjén boltokat, a két szárnyépületben bazár helyiségeket lehetne létesíteni, a hátsó fogházak lakásokká alakíthatóak át, a telket pedig meg lehetne nyitni a Rákóczi utca, a város akkori főutcája felé. Ez lett volna a spórolós, konzervatív megoldás, szerencsére mást választottak.
1899-ben a államvasutak igazgatósága elhatározta hogy vasúti internátust épít Szatmárnémetiben, amelyben a vidék vasúti tisztjeinek és alkalmazottjainak gyermekei laknának, illetőleg itt járnának iskolában, de a telekkel kapcsolatos gondok késleltették a megvalósítást.
1903-ban felröppent az álhír, hogy Szatmárnémetiben jogi akadémiát szándékoznak létesíteni, álhír volt hiszen Máramarosszigeten és Debrecenben már volt ilyen intézmény és működött Sárospatakon, Kassán, Egerben is. A szatmári polgárok és a tanács szerint a városnak egészen más tanügyi intézmények kellettek akkoriban, elsősorban polgári és kereskedelmi iskolákra volt szükség.
Majd kétszáz évvel a két városka, Szatmár és Németi egyesítése után is folytatódott a rivalizálás, elégedetlenség. A Németi részen lakókat sértette, hogy az egyesített várost Szatmárként emlegették. Harcoltak azért is, hogy külön piacuk legyen, sérelmezték, hogy a vezetőség csak a szatmári részt fejleszti. A mút századfordulón még voltak megkülönböztető különbségek a két település között. Többek között Németi túlnyomóan református volt, míg Szatmár meglehetősen kevert, ezért is téves volt a németiek szerint a várost Szatmárként emlegetni, hiszen a helyes elnevezés Szatmár-Németi szabad királyi város volt.
