A Wikipédiában olvashatjuk: A városközpont egy település gazdaságában a legfontosabb helyszín. Itt zajlik a gazdasági és az üzleti élet. Ide futnak be a sugárutak, valamint itt találhatóak a szolgáltató intézmények (közigazgatási, oktatási, kulturális, pénzügyi intézetek, irodák), az üzletek és a legtöbb idegenforgalmi nevezetesség is. Ebbe az övezetbe jár a legtöbb ingázó dolgozó a külső városrészekből. Tehát a city nappali népessége többszöröse az éjszakai, a ténylegesen ott élők számának.
A fentiekből következik, hogy a városközpont nem rezervátum, emlékhely, kirakat, múzeum, hanem állandóan megújuló, a mindenkori városlakók igényeinek kielégítésére létrehozott tér, közeg, amely magától értetődő természetességgel folyamatosan változott, változik és változni fog a jövőben is.
Gondolatok Szatmárnémeti központjának megújításáról
Ezerévesnek mondott városunkban nincs számottevő múltja a tervszerű rendezésnek, csinosításnak. 1823-ban jött létre a Városrendészeti Bizottság, egy évszázada, 1918-ban kezdtek hozzá a központi park sétányainak, virágágyásainak kialakításához. Úgy gondolom, máig van mit tanulnunk azoktól a településektől, amelyek előttünk járnak ezen a téren.
Már vannak konkrét, kézzelfogható elképzelések
Az utóbbi hetekben, hónapokban napvilágot láttak azok a tervek, amelyek bemutatják a város régi és új központja átalakításával, korszerűsítésével kapcsolatos elképzeléseket. Sok érdekes, újszerű részletet, ötletet tartalmaznak, amelyekre érdemes figyelni, hiszen városunk magjáról, karakterének, egyéniségének legfontosabb hordozójáról szólnak.
Miután több világhálós oldalamon megosztottam a látványterveket, ezek nagyon sok hozzászóló részéről váltottak ki indulatokat. Többen felháborodtak azon, hogy a központi park jellege, karaktere, megváltozik, voltak, akik a Domokos Lehel által tervezett szökőkút megmentését szorgalmazták. Akadt olyan hozzászóló, aki a központi park területének szintbe hozását kifogásolta, és olyanok, akik az újközpont eredeti burkolatát siratták. Szerintük a mostani változat unalmas, semmitmondó, még sivárabbá, szürkébbé teszi az amúgy is jellegtelen, városidegen környezetet. Kifogások özöne hangzott el azoknak a fáknak, bokroknak a sorsával kapcsolatban, amelyek az átalakításokkal részben eltűnnek, részben kicserélődnek. A kommentálók legkevésbé a gépkocsik részleges kitiltását nehezményezték, bár itt is akadtak ellenvélemények.
Ezúttal viszonylag szűk réteget alkotott a katasztrófa-elméleteket gyártó csoport, amely ilyenkor általában a város elszürkülését, jellegének, értékeinek, hagyományainak a sárba típrását hangoztatja.
A fentiek várhatóak és érthetőek, hiszen az emberi természet ilyen. Ragaszkodik a megszokotthoz, a bejáratotthoz, az elfogadotthoz, számára mindez kényelmes burok, védőfal, amelyen nem képes, nem is kíván változtatni, tehát minden rendelkezésére álló eszközzel tiltakozik és riogat.
A fentiek mellett szinte minden hozzászólás tartalmazott valós megállapításokat is, olyanokat, amelyeken érdemes elgondolkozni.
A Szatmári Friss Újság felkérésére az alábbiakban magam is megfogalmazom az átalakítással kapcsolatos véleményeimet, amelyekről egy pillanatig sem gondoltam, hogy megcáfolhatatlan alapigazságok. Ez is egy olyan megközelítés a sok közül, amely tartalmazhat néhány megfontolásra, tovább gondolásra méltó ötletet, elképzelést.
A demokrácia alapszabálya, hogy minden véleményre figyelni kell
Meg kell hallgatni, mérlegelni valamennyit, hiszen a város mindannyiunké. Azoké is, akik koruk miatt még nem tudják megfogalmazni a kívánságaikat, elvárásaikat, de rövidesen haszonélvezőivé, vagy elviselőivé válnak a mi jó vagy rossz döntéseinknek. Az újközpont kinézetével, elhelyezésével kapcsolatos helytelen lépések következményei napjainkban is befolyásolják mindennepi életünket, és még generációknak kell a jövőben szenvednie miattuk.
Hosszú távra ellehetetlenített helyzetekkel, megoldásokkal nagyon nehéz bármit is kezdeni. A gyakorlat azt igazolja, hogy könnyebb egy új épület, park, tér tervezése, megvalósítása, mint a meglévők átalakítása, korszerűsítése. Amikor a 19. század elején létrejött a Szatmári Római Katolikus Püspökség, egy kis plébánatemplom székesegyházzá alakításáról hoztak döntést az egyházi vezetők, és ezzel igen nehéz helyzet elé állították Hild Józsefet, aki legszívesebben új templomot tervezett volna.
Ehhez hasonló szituáció volt az a jó évtizede elindított folyamat, amely a régi és új központ egységesítését, egybekapcsolását, vagyis a Batthyány/Coposu sugárút tervezését és a környék rendezését tűzte ki célul. Akkor már állt itt néhány félbehagyott épület, amelyekkel szintén kezdeni kellett valamit. Gondot okoztak a tervezés, áttekinthetőség, átjárhatóság szempontjából a már meglévő épületek is, voltak, akik a Csizmadiaszín, a város egyik legszebben tagolt homlokzatú eklektikus épületének a lebontását javasolták.
Többen a mai napig vigasztalásnak szánják azt a tényt, hogy a közigazgatási palota a Szamos elé, és nem a központi park közepére épült. Szerintem ekkora ízléstelenséget még a diktatúra idején se lehetett elkövetni. Egyrészt mérhetetlenül butának, korlátoltnak, elvakultnak kell lenni egy ilyen javaslathoz, másrészt a kontraszelekció ellenére akkor is akadtak nyitott, értelmes emberek a város vezetőségében.
Szerencsére, vagy nekik köszönhetően a Csizmadiaszín maradt, az Európa szállónak tervezett épülettömböt bevásárlóközponttá alakították, amely a már meglévő épületekkel együtt olyanná formálta a környéket gödröstől, plakettestől, lámpasorostól, fakunyhóstól, amilyennek ma ismerjük. Nem tudom megítélni mennyire jó vagy rossz ez a megoldás, viszont ha próbálom beleképzelni magam az egykori tervezők helyébe, akkor hamarosan ráébredek, hogy nagyon sok választási lehetőség nem állt rendelkezésükre.
A kőtömbök a plakettekkel sem tűnnek kimondottan rossz elképzelésnek, itt inkább a felhasznált anyagokkal, a sérülékeny műanyag lapokkal és a tartalmi résszel van a baj. Nem szabad maradandó emléket állítani több tucat olyan embernek, akikről az itt lakók döntő többségének fogalma sincs, hogy kik voltak, mit tettek a városért, értünk. Az emlékezés akkor válik tartóssá, tartalmassá, hitelessé, ha az illető tetteit, megvalósításait a lakosok a szívükben őrzik. Ez minden esetben kihagyhatatlan, megkerülhetetlen, kötelező elvárás.
Jogosítványok nélkül nehéz jogainkat érvényesíteni
Az tagadhatatlan, hogy felkészültségétől függetlenül mindenkinek joga van beleszólni közös dolgainkba, ahhoz azonban, hogy valakinek az álláspontján a szakemberek is elgondolkozzanak, mérlegeljék, figyelembe vegyék azt, bizonyos jogosítványok kellenek. Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy mindenki szerezzen építészi képesítést, hanem arra gondolok, hogy a vélemény megfogalmazásához nem árt egy bizonyos mértékben ismerni a város múltját, építészeti, művészeti örökségét, értékeit és azokat a folyamatokat, amelyek a környező városokban, a világban zajlanak.
Minderre nem azért van szükség, hogy új terveket, megoldásokat dolgozzunk ki — erre csak a legkiválóbb szakemberek képesek — hanem azért, hogy az ismeretek birtokában ne elhamarkodott, indulati alapon megfogalmazott, szubjektív véleményeket mondjunk. A tájékozottság, a tudás megóv a kategórikus kinyilatkoztatásoktól, megfontoltabbá, megértőbbé, mérlegelőbbé tesz. A felkészült, bizonyos rálátással bíró ember már tisztában van a legfontosabbal, azzal, hogy nem tévedhetetlen, többek között ezért érdemes rá figyelni, és csak így van esély még arra is, hogy hiteles érveléssel meggyőzhető legyen.
Nem szándékom felsorolni, hogy fél évszázados tanügyi pályám alatt hányszor kellett végighallgatnom olyan emberek – köztük aktivisták, szülők, igazgatók – tanácsait, akik se a rajztanításhoz, se a gyerekekhez, se a neveléshez nem értettek. Sokan voltak, az okoskodásaikat úgy sikerült túlélnem évtizedeken át, hogy nem vettem azokat figyelembe. Megtehettem, hiszen tanítási módszereket nem tőlük, hanem az elődök példáiból, egykori tanáraimtól, kollégáimtól, tanítványaimtól vettem át.
A régi városközpont
A múlt ismerete kötelező, a városközpont átalakítása kapcsán sem tudjuk érdemben az álláspontunkat képviselni, ha nem ismerjük kialakulásának körülményeit. Sokszor, sok helyen írtam erről, ezekből szemelgettem az alábbiakban.
Három évszázada főtér, piactér sem volt ezen a helyen, a város maihoz kicsit hasonló képe a 18. században kezdett kialakulni a szatmári béke, a vár lerombolása, a Szamos kiságának levágása és kiszárítása, Szatmár és Németi egyesülése, a szabad királyi város státus elnyerése utáni időszakban. A 18. század második felében épült a földszintes Vécsey-ház, amelynek megmaradt része ma is látható a Művészeti Múzeum udvarán, az ún. Tornyos ház, amely a Pannónia/Dacia Szálló telkén állt, a régi plébánia és a kis plébániatemplom, a székesegyház magja. Ezzel párhuzamosan alakult ki a piactér bódékkal, fogadókkal, istállókkal, korcsmákkal, magánházakkal körülötte.
Tankóczy Gyula írja 1936-os monográfiájában a XIX. századi városról: „Szatmár egy nagy ellapult falu. A piac elhagyott, a színház helyén egy ronda, sárga korcsma, a törvényszék helyén egy másik. Mellette sár, szemét, parasztszekerek. Körül ötholdnyi fűlencsés tó, az ecsedi láp maradványa és apró vályog, szalmatetős házak.”
A 19. század elején új lendületet kapott az építkezés, elkészült az Ormós ház, a berenczei Kováts-féle emeletesház, a Korona-szálló. A főtér Kazinczy utcai sarkán ekkor még gémeskút állt, ezt kicsit később felszámolták. Piacra, piactérre szükség volt, de a város vezetőinek komoly gondot okozott a vele járó lárma, szemét. Már Hám János püspöksége idején történtek kísérletek a székesegyház környékének megtisztítására, az 1864-ben felállított Kölcsey-szobornak sem kedvezett a vásári forgatag. Mivel a városatyák nem tudtak mit kezdeni a piaccal, a 19. század végén a szobrot költöztették el a Láncos-templom előtti kis parkba.
Park a város közepén
Kiss Gedeonnak köszönhetően a város masszív fásításával indult el a múlt századfordulón az a folyamat, amely 1918-al kezdődően, a húszas-harmincas években, több szakaszban a park kialakításához, folyamatos csinosításához vezetett. Szatmárnémeti a városkép megújítása terén akkor sem tartozott az élenjárók közé. A park kialakítása a helység iparosodásával, közművesítésével, korszerűsítésével párhuzamosan történt. A városközpont arculatának formálásához nagymértékben hozzájárult a püspöki palota kertjének megkurtításával kialakított Sugárút is.
Az egyre szépülő, gazdagodó park népszerű lett a lakosok körében, rendszeresen takarították a környékét, a sétányokon rendőr posztolt, egy időben még bérelhető karosszékek is voltak itt. A harmincas évek elején készítette el Cornel Medrea a Lucaciu-emlékművet. A parkot szökőkúttal, díszvázákkal, fákkal, cserjékkel ékesítették, és az egykori zajos, szemetes piactér emléke egyre inkább feledésbe merült.
A negyvenes évek elején elköltöztették a Lucaciu-szobrot, a kommunizmus idején a Szovjet Hősök Emlékműve került a helyére, és maradt az 1989-es változásokig. A főtér épületei közül a megyésítés után került lebontásra a Kováts-ház, valamint a Tivoli vendéglő, a megüresedett telkekre épült az Aurora szálló, valamint a Divatház. Mindkettő, különösen az utóbbi máig idegenül hat ebben a patinás, a 19. századvég hangulatát idéző környezetben.
A parkot továbbra is gondozták, de anyagi okok miatt jelentősebb, radikálisabb változtatásokra csak a megyésítés utáni években, 1968 után került sor. Ekkor készült el az új szökőkút, Domokos Lehel szatmári származású szobrászművész alkotása.
1989 után elköltöztették a Szovjet Hősök Emlékművét, a Lucaciu-szobor visszakerült eredeti helyére, a közelmúltban tisztították, újították fel a talapzatát. Renoválták, korszerűsítették a parkban álló közvécét, a virágárusok számára fedett sétányszakaszt alakítottak ki a Zsidókorzóval szemben, a park városnapok, ünnepi, alkalmi rendezvények, előadások, koncertek színterévé vált. Ezzel párhuzamosan zajlott a járdák, sétányok folyamatos karbantartása, a főtér néhány régi épületének renoválása, a székesegyház előtt felállították először Hám János mellszobrát, majd egész alakos bronzszobrát.
A központi park létrehozása annak idején forradalni tettnek számított
Kicsit megkésve ugyan, de alapvető változást hozott, igazi mérföldkő volt a település életében, a városiasodás, a polgárosulás, a régi paraszti, falusis gyökereket átlépő fejlődés, felzárkózás jelképe. Ez különböztette meg végérvényesen és visszafordíthatatlanul Szatmárnémetit a mezővárosoktól, vásáros helyektől, ennek valamint az iparosodásnak, modern szállodájának, felpezsdülő kulturális életének köszönhetően vált szalonképessé az itt lakó tanultabb emberek, és az ide látogatók szemében. A látványos, radikális váltás hatott a szatmáriak öltözékének, szokásainak, életmódjának alakulására is. Mindez kis lépésekben, a kortársak számára alig észrevehetően zajlott.
Nézőpont kérdése minden. A budapesti egyetemi évek után hazatért Papp/Popp Aurél elsősorban nem a fejlődésre, hannem a település lemaradására figyelt fel: „1903 tavaszán János bátyámat megválasztották Szatmárnémetiben a görög katolikus egyház felekezeti iskolájához tanítónak. (…) Nyugtalan természetem egy napig sem hagyott pihenni, mohón igyekeztem megismerni a várost és a környékét, és kerestem a kapcsolatot az emberekkel. Sivár, poros és igen rendetlen utcákkal szétszaggatott nagy falunak tetszett a város, itt-ott nagy kertekkel, másutt pedig ízléstelen építményekkel. Semmi komoly középület a múltból, és lakosaiban semmi hajlam a kultúrára — valahogy így összegeztem a benyomásaimat.” (Ez is élet volt…, Dacia, Kolozsvár, 1977).
A festő még látta a hatalmas, nyüzsgő, szemetes piacteret, de látta a Pannónia szálló frissen átadott épületét is, több alkotásán ábrázolta ezeket. A fenti megállapításai természetesen igazak, de azon sem lehet csodálkozni, ha az itt lakók – akik még élénken emlékeztek az előző évtízedek városképére, kövezetlen utcáira, szalmatetős házaira, posványos, mocsaras részeire és a mindent belepő porra, sárra – egészen más kiindulópontból, más szempontok alapján fogalmazták meg véleményeiket.
Mai fejjel, kortárs nézőpontból nehéz megérteni, hogy valójában mit jelentett ez a park az előző évtizedekben a szatmáriak számára. Elégedjünk meg annyival, hogy lényegesen többet, mint néhány fa, bokor, virágágyás, díszváza, szökőkút, sétány. Ezért nem lehet csodálkozni a ragaszkodáson, kötődésen, amely egyeseknél olykor túlzott mértékben jelentkezik. A világ ennek ellenére folyamatosan halad, feltartóztathatatlanul, állandóan változik.
A városközpont mindenkié
A városközpont a tévhittel ellentétben nem rezervátum, emlékhely, pihenő övezet, nosztalgikus visszaemlékezések színhelye, sziget, hanem ami mindig is volt, egy település élő, lüktető szíve. Olyan hely, amely életet lehel, mozgást, dinamizmust indukál a környező utcák, parkok, terek mindennapi életébe is. Multifunkcinális közeg, ahol a kiemelt, felújított, folyamatosan karbantartott látnivalók, épületek, szobrok, emléktáblák mellett zajlik a mindennapi élet az üzletekben, vendéglőkben, teraszokon, közigazgatási intézményekben, a templomok, múzem, könyvtár környékén, ahol sétálók, ügyintézők, túristacsoportok váltják egymást. Így van ez Prágában, Budapesten, Párizsban, Amsterdamban, Londonban, Bécsben, Kolozsváron, Nagyszebenben, Nagybányán, Nagyváradon.
Egyetlen központ sem 15-20 unatkozó nyugdíjas és néhány hajléktalan számára kialakított menedék, hanem a gyermekkocsit toló kismamák, az óvodások, iskolások, bicikliisták, rollerezők, időszakos rendezények, munka után kikapcsolódni vágyó középkorúak, fiatal párok, fotózkodó csoportok, városnézők, ünnepi megemlékezők, az ügyes-bajos dolgaikat intézők, az áthaladó gyalogos forgalom és természetesen a beszélgetni, nézelődni, olvasgatni vágyó nyugdíjasok számára is készült, készül, alakul.
Nem műemlék, kirakat, múzeum, hanem állandóan megújuló, a mindenkori városlakók igényeinek kielégítésére létrehozott tér, amely magától értetődő természetességgel folyamatosan változott, változik és változni fog a jövőben is. Nevetséges, valószerűtlen elvárás a mai, vagy húsz, száz évvel ezelőtti formájához, állapotához ragaszkodni. Ha kicsit elgongolkozunk ezen, hamar rájövünk, hogy valójában esély sincs erre.
Szatmárnémeti régi főtere napjainkban
Ha többet szeretnénk tudni Szatmárnémeti központjának a formájáról, a hozzá kapcsolódó utcák, sugárútak helyzetéről, legjobb, ha térképet használunk, vagy a Tűzoltótoronyból, illetve a székesegyház tornyából tanulmányozzuk azt. Sokan hiszik, hogy a város főtere négyzet alakú, ami természetesen nem igaz, hiszen trapéz alakja a régi városháza épületének a lebontás után kiegészült a püspöki palota melletti zsebbel, parkosított telekkel. Aki már körülnézett a környék nagyobb településein, pontosan tudja, mekkora érték egy ilyen hatalmas méretű, területű központ, amely az elvárások függvényében folyamatosan ésszerűsítve kitűnően értékesíthető a mindennapi használatban, valamint a jeles napokon, ünnepi alkalmakkor.
Ha jelenleg a park belső útjain járunk, alig észlelünk valamit a külvilágból. Az sem igen láthatjuk, hogyan kapcsolódik a központhoz az Eötvös/Cuza Vodă, Sugárút/B-dul I. C. Brătianu, Hám János/Horea, Kazinczy/Ștefan cel Mare, Farkas/Păstrăvului, Várdomb/Decebal és a többi utca, vagyis maga a város. A szélső, alig látogatott parki sétányokról figyelhetjük csak meg kényelmesen a központ mutatósabb, régi épületeit, a Vécsey házat, a Székesegyházat, a Pannónia/Dacia szállót, a Csizmadiaszínt, a régi és új plébániaépületet, az Ormós házat. Ne csodálkozzunk azon, hogy a városközpont emblematikus épületeit a legtöbben az itt lakók közül elsősorban képeslapokról, albumokból, illetve a világhálóról ismerik.
Régóta keresem azt a polgárt, aki azért választotta a park Zsidókorzóra néző sétányát, mert szeretné megcsodálni, lefotózni a csak innen látható homlokzatokat. Ilyennel még nem találkoztam, bőven láttam viszont olyanokat, akik virágot vásároltak, a közvécébe siettek, illetve arra vártak, hogy zöldre váltson a villanyrendőr, és minél hamarabb átjussanak a tér túlsó felére, amelyből az innenső részről semmi sem látszik.
Naponta tapasztalom, hogy népszerűek azok a fotóim, amelyeket a ritkán látogatott szélső parki sétányokon készítek a környező utcákról, vagy a Szamos nehezebben megközelíthető parti szakaszain. Ha a központ áttekinhetővé, a Szamos partja mindenki számára könnyen, kényelmesen megközelíthetővé válna, ezek a szépségek rövid idő alatt beépülhetnének a köztudatba. Sekély nyereség, gondolhatnák néhányan, szerintem döntő jelentőségű. Értékeink felismerése, a napi találkozás velük sokak városhoz fűződő viszonyát változtatná meg, és ez egyáltalán nem elhanyolható tényező.
Láthatósági gondok vannak a közelmúltban felavatott Széchenyi szoborral is, amely a park eldugott, kevesek által látogatott részén áll, és amelyből a korzóról vagy az Astoria szálló felől még azok számára se sok látszik, akik pontosan tudják, hol van. Mindez abból adódik, hogy a régi központ a mai formájában áttekinthetetlen és nehezen átjárható. Áttekinthetetlen a magas fák, bokrok miatt, nehezen átjárható a gépkocsik, zebrák, villanyrendőrök valamint a színtbeli különbségek miatt. A sárga keramitkockák (nem macskakövek!) szépek, tartósak de göröngyösek és esős, havas napokon csúszósak. Ezeknél is alapvetően fontos a megfelelő alapozás, amelynek hiányában minden ilyen burkolat rövid idő alatt hullámossá, nyaktörővé válik.
Szatmárnémeti városközpontja nem csak a régi központból áll
Alapvető hiba lenne a régi városközpontot különálló, öntörvényű szigetnek tekinteni, nagyon fontos, hogy ennek élő, folyamatos kapcsolata legyen az újközponttal, a környező utcákkal, a város többi részével és a Szamossal, amely Szatmárnémeti legnagyobb, kiaknázatlan természeti kincse. Megítélésem szerint mindent meg kell a továbbiakban tenni azért, hogy a régi központot összekapcsoljuk az újközponttal és a Szamossal. Ennek igénye jelentkezik egy bizonyos mértékben a tervrajzokon, ez az egyik oka annak, hogy jónak, támogathatónak ítélem az elképzeléseket.
Egyfajta egységesítést hozhat az áttekinthetőség, a zöldövezeti részek átalakítása is. Az új központot a dolgok természetéből adódóan nem lehet régiesíteni, ezért a régi központ parkját és környezetét kell megújítani úgy fűvel, fával, bokrokkal, virágágyásokkal, hogy hasonlókká váljanak azokhoz a zoldövezetekhez, amelyek az újközponti részeken vannak, és reményeim szerint a Szamos partján, árterületén lesznek. Többek között ezért is indokolt a központi park radikális átalakítása.
Megítélésem szerint rendkívül biztató az, hogy az Utcazene Fesztivál immár két éve a Szamos irányába is terjeszkedik. Ők már sejtenek, tudnak valami nagyon fontosat a folyó szerepéről a város életében. A szervezők korláttal kiegészített létrát, deszkákat fektettek a töltés betonozott oldalára, a parti részekre, hogy minél többen tudjanak eljutni az úszó színpadig, az improvizált nézőtérig. Még így is sokan voltak, ha a lejárást megfelelő lépcsők, utak biztosítanák, számuk minden valószínűség szerint megsokszorozódna, és a helyet nemcsak ünnepnapokon keresnék fel az érdeklődők.
A növényzet – hacsak nem botanikus kertről, arborétumról van szó – nem számít a szó szoros értelmében kultúrtörténeti értéknek, a környező épületek közül szatmári viszonylatban a legtöbb régi központi épület viszont az, tehát megkülönböztetett figyelmet kell fordítani rájuk a továbbiakban is. Meggyőződésem, hogy egy áttekinthető, átjárható, a gépkocsiforgalomtól részben mentesített régi központban a városgazdák is jobban figyelnek majd az épületek állagára, karbantartására, felújítására, hiszen szem előtt lesznek.
A mostani új, egész alakos Hám János szobor elődje, a mellszobor is kiváló képzőművészeti alkotás, kicserélésére nem minőségi okok miatt került sor. Az első, döntő ok az volt, hogy az egyházmegye vezetősége indokoltnak tartotta egy sokkal nagyobb, Hám János életművéhez méltóbb emlékmű felállítását, a másik ok itt is a láthatósághoz köthető. A mellszobor háttal a székesegyháznak állt úgy, hogy azt valójában a templomba menők és az utcán közlekedők sem láthatták, a parkból nézve pedig alig érvényesült a távolság miatt.
A Szamossal való kapcsolat, összekapcsolás kérdése már kicsit nehezebben megoldható probléma. Gond azért, mert az újközpont tervezői a lépcsősorral, valamint a közigazgatási palota megépítésével elzárták a folyót a várostól. Szerintem fontolóra kellene venni a lépcsősor részleges vagy teljes felszámolását, a töltés mindkét oldalán széles, könnyen járható lépcsők kellenek ahhoz, hogy ezzel is nyissunk a folyó és a Szamoson túli részek felé. Egy ilyen átalakítás természetesen szakértői csoport bevonását, alapos elemzést, dokumentációt igenyel. Álmodozni, tervezgetni lehet, de a végső döntést meggyőző, tudományosan is alátámasztott indoklással, érveléssel mindig, minden esetben a szakemberek mondják ki.
A Szamos bekapcsolásán a város vérkeringésébe az a gyaloghíd is segíthet, amelynek terveit a nyár folyamán a nagyközönség is megismerhette. A híd önmagában csak a gondok kis hányadát oldja meg, de megléte legmerészebb elképzeléseim szerint hozzájárul majd az árterületi részek parkosításához, közhasznúvá tételéhez, valamint a régi központ áttekinhetősőgéhez hasonlóan ráirányítja a figyelmet a megoldandó feladatokra, a meder takarítására, a parkosított részek folyamatos gondozására, ápolására, tovább fejlesztésére mindkét oldalon.
Régi álmom, álmunk, hogy egy olyan egységesített, áttekinthető, átjárható városban éljünk, amelynek valódi központja nem egy zárt, izolált szigetnek tűnő park, nem az újközponti betonrengeteg, hanem a fentiekkel együtt a Szamos folyó is, amelyen, ha minden igaz, néhány év alatt szinte megduplázódnak az új gyaloghíddal és a harmadik közúti hiddal az átkelési lehetőségek.
Fákra, bokrokra, virágokra, zöld fűre szerintem is szükség van minden mennyiségben!
Az új tervekkel szembeni tiltakozók egyik fő érve, hogy az fák, bokrok, virágágyások felszámolásával, áttelepítésével jár. Mindezt nyomatékkal, már-már fenyegetően magyarázzák azoknak, akiknek legalább olyan fontos a zöld környezet, mint nekik. Nem csoda, hogy róluk reflexszerűen József Attila sorai jutnak eszembe: „a hont kivont szablyával óvta ellenem” (Születésnapomra).
Amúgy nyitott kapukat döngetnek, hiszen a természeti környezet szükségességét az átalakítási tervek készítői is pontosan érzik, ezért gondolták úgy, hogy növelik, kibővítik a központi zöldövezet területét.
Hozzáteszem: a természet ádáz védelmezőinek csak akkor tudnék igazán hinni sokadmagammal együtt, ha teljes mellszélességgel kiállnának a város legnagyobb természeti kincsének, a Szamos vízének, medrének megtísztítása, a parti, árterületi részek parkosítása, közkinccsé válása, a folyó hajózhatóvá tétele mellett. Ha a szatmáriak nekik köszönhetően visszakapnák a hetvenes, nyolcvanas évektől egyre szennyezettebb folyót, az egykori strandokat, csónakházakat, parti vendéglőket, fürdőhelyeket, sörözőket, az egész hatalmas, kiaknázatlan üdülőövezetet, termál vízestől, vadkacsástól, fűvestől, virágostól, a Piros Berektől a sárga hídig.
Mondják, hogy árterületen nem lehet, nem szabad építkezni. A Jelenik vagy Vajnay strandokon is építkeztek, ide oszlopokon álló, a töltés szintjéig magasített házakat terveztek. Vannak természetesen még tucatszám kiaknázatlan lehetőségek, elég, ha a régi vágóhíd évtízedek óta omladozó, csúf épületmaradványaira és azok környékére gondolunk.
Szökőkutakról tárgyilagosan
Olvasom a hozzászólások között, hogy Domokos Lehel szökőkútja érték, tehát meg kell menteni, fel kell újítani és az eredeti helyén megtartani.
Az, hogy érték, köztudott, magam is több alkalommal írtam erről. Arról viszont csak sejtéseim vannak, hogy milyen erőfeszítéseket, kiadásokat igényelne egy ilyen felújítás, úgy gondolom, hogy erről érdemben csak olyan szakember nyilatkozhat, aki végzett már hasonló feladatot. Az utóbbi hónapokban alkalmam volt nyomon követni a nyár folyamán zajló Árpád/V. Lucaciu utcai park lényegesen egyszerűbb, kisebb, különösebb művészi igények nélküli szökőkútjának felújítását az ortodox templom közelében. Ez nemcsak arról szólt, hogy megjavítjuk a csapokat, kifényesítjuk, esetleg kicseréljük a korrodálódott fém részeket, tömítjük, bevakoljuk a medence falának, aljzatának repedéseit. Az egészet szét kellett verni, lebontani és újjáépíteni, ugyanis a szökőkutak nem csak díszekből állnak. Működésre képtelen, illetve csak nagy napokon, ideiglenesen használható, elavult, lerobbant szökőkút már van néhány a városban, nincs értelme ezek számát tovább gyarapítani.
A valódi kérdés az, hogy ha sikerül felújítani a meglévő, meglehetősen rossz állapotú kutat, hová helyezzük, mert a megújuló főtéri parkba formailag már nem illik. Városunk szökőkútjai szinte kivétel nélkül régi módiak, nem felelnek meg a 21. századi követelményeknek, elég, ha a Túzoltótorony közelében álló, az újközponti vagy a Soarelui téren látható szökőkutakra gondolunk, de a felsorolás folytatható. Természetesen senki sem fogja felszámolni a barokk kori díszkutakat, bár lenne nekünk is legalább egy ezekből. Egy 40-50 éves, rossz állapotú, nehezen felújítható, technikailag is elévült kút elköltöztetése megítélésem szerint nem minősül kulturális barbárságnak.
Domokos Lehel szökőkútját – ha ez anyagilag, technikailag lehetséges – a Tűzoltótorony mellé költöztetném. Egyrészt azért, mert ez megfelelő, patinás környezet lenne a számára, és nagyban hozzájárulna a tér szebbé, érdekesebbé, esztétikailag igényesebbé tételéhez. Másrészt, mert így a Pannónia/Dacia szálló közelében marad, amelynek díszítőelemei ihlették a szerzőt annak idején. Harmadrészt, mert Lehel műterme a közelben volt, itt készültek a tervek, itt öntötte ki, csíszolta a kút érdemi részét alkotó térformákat is.
A másik, a park túloldalán lévő, az Ω betű alakját idéző szökőkútat felszámolnám, hiszen az se formailag, se jellegéből adódóan nem képvisel figyelemre méltó, számottevő értéket.
Kellenek bicikliutak!
Szerintem szükség van rájuk, nekem is van biciklim, amelyet a korom ellenére használnék, ha volnának utak, mert ezek hiányában kicsit veszélyessé vált a városi közlekedés az utóbbi években. Megítélésem szerint szükség van a városközponton áthaladó bicikiútra is. Tudom, nem az a mérvadó, hogy én mit szeretnék, de ha szétnézünk kicsit Amsterdamban, Londonban, Chambridge-ben, Bécsben, Budapesten, azt tapasztalhatjuk, hogy a közlekedésnek ez a módja mindenhol a reneszánszát éli. Szaporodnak a biciklikölcsönzők, tárolók és természetesen a kerékpáron munkába, iskolába, bevásárolni igyekvő személyek is. Egyre többen lesznek, mert biciklizni egészséges, helyettesíti a napi mozgást, sportot, megoldja a parkolási gondokat, a dugókat, a csúcsforgalom okozta bosszúságokat. Ezzel egyidőben egyre többen közlekednek mopeden, rolleren és még sorolhatnám az alternatív megoldásokat.
Persze érvelhetnénk azzal, hogy Szatmárnémetiben még nincs olyan öldöklő zsúfoltság a csúcsforgalom óráiban, mit Bukarestben, Kolozsváron vagy a legtöbb európai nagyvárosban. Egyelőre valóban nincs, de meddig? A sötét jövő teljes biztonsággal már ma borítékolható, erre nem ártana kellő időben, kényszerítő körülmények nélkül felkészülni.
Miért tartom elfogadhatónak a régi és új központ felújításával kapcsolatos terveket?
Természetesen nem azért, mert hibátlanok, tökéletesek, mert nincs rajtuk kifogásolni, javítani, csíszolni való. Kapásból tudnék ilyeneket tucatszám felsorolni, mégsem teszem, mert tudom, hogy tökéletes dolgok nincsenek, ahogyan azt is tudom, hogy a terveket sohasem külső szemlélőként, kibicként, hanem csak a saját, jól körvonalazott és alaposan áttanulmányozott keretei közt, szakmai szempontok alapján lehet megítélni, értékelni.
Azért tartom jónak a városközpont felújításával kapcsolatos elképzeléseket, mert realisták, haladó szelleműek, megvalósíthatóak, körültekintőek, lehetőséget nyújtanak további fejlesztésekre, az ésszerű megoldások sugaras, minden irányban terjeszethető kiszélesítésére. Ésszerűnek tartom ezeket, mert megítélésem szerint nem korlátozódnak a Szamos jobb partjára, hanem hosszú távon a város egész területével számolnak, egyszerre modernek és hagyománytisztelők, az értékmegőrzés mellett új, korszerű értékeket teremtenek.
Egy városban a csecsemőktől a nyugdíjasokig sokféle felkészültségű, érdeklődési körű, elvárású ember él, ők kivétel nélkül valamennyien egyformán fontosak. A hosszú távú terveknek tehát sokrétű igényeket kell kielégíteniük ma, holnap és holnapután. Ezeket előre látni képtelenség, de kellő rugalmassággal, alkalmazkodó készséggel, nyitva hagyott kiskapukkal, lehetőségekkel ez az út is járható. A rugalmasság, alkalmazkodó készség tanulható, nem ártana már ma elkezdeni a gyakorlását.
Összefoglalva, pontokba szedve a fentieket, a következő javaslataim (nem elvárásaim, megállapításaim vagy igényeim) vannak
- Szerintem is egyszintűvé kell alakítani a régi központ parkját, minden olyan megoldás jó, amely gördülékenyebbé teszi a közlekedést, átjárhatóbbá alakítja a területet
- A központ nagy részéről a gépjárművek kitiltása már régen esedékes, ezzel teret nyerünk újabb, a mostaninál nagyobb alapterületű zöldövezetek létesítéséhez, ezen a módon minden épület, intézmény, üzlet megközelíthetőbbé válik
- A parkot áttekinthetővé kellene tenni, ennek mértékét, formáját, mennyiségét bízzuk a szakemberekre, vannak kertészmérnökök Szatmáron. Így jobban érvényesülnek a központ patinás épületei, az ide torkolló utcák láthatóvá válnak és ezzel nemcsak megszűnik a tér elszigetelt, zárt jellege, hanem nagyobbnak hat.
- A park zöldövezeteit úgy kell megújítani, hogy az ne elválassza, hanem külső megjelenésével kapcsolja egybe a régi központot az újjal, a Szamos-parttal, a környező utcákkal, parkokkal
- A megújítás minden mozzanatánál figyelembe kellene venni azt a természet adta, rendkívül előnyös helyzetet, miszerint a város valódi központja nem egy park, egy tér, hanem a Szamos, a park, a tér együttese. A folyó nemcsak jelképesen, hanem a szó szoros értelmében is központ, hiszen kettészeli a települést. A közeljövőben épülő hidak még jobban ráirányítják a figyelmet.
- Az újközpontból mindenképpen nyitni kellene a Szamos felé. Ez megítélésem szerint csak a kultúrház és a Közigazgatási Palota közötti lépcsősor és a közutat átszelő, amúgy is rossz állapotú betonhíd átalakításával, valamint a töltésen létesítendő kényelmes, széles lépcsők készítésével lehetséges. A nyitást természetesen szorgalmazni kellene a régi vágóhíd, a Decebal híd környékén, valamint a bal parton is. A régi vágóhíd területén a Szamoshoz is kötődő, kikapcsolódásra, turizmusra, sportra alkalmas központot lehetne kialakítani, az evezős sportoknak vannak hagyományai Szatmárnémetiben.
- Nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy építészeti, művészeti értékeket számoljunk fel, semmisítsünk meg. Ami menthető, kötelességünk megmenteni és tovább adni a következő nemzedéknek. Jó példét nyújt erre a Szatmári Római Katolikus Püspökség, amely a tulajdonában lévő épületek tervszerű, átgondolt felújításán, a felújított épületek közhasznú értékesítésén munkálkodik megszakítás nélkül már évtízedek óta.
- Minden újabb tervnek, átlakításnak az elkövetkező években kötelezően tartalmaznia kellene olyan elemeket, amelyek, direkt vagy indirekt módon hozzájárulnak ahhoz, hogy a Szamos-part valódi üdülőövezetté, turisztikai vonzerővé alakuljon. Ennek jelentőségét Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Arad már rég felismerte, rajtunk a sor.
- Jó lenne kicsit visszafogni városunkban azt a mániát, amely szobrok, plakettek, emléktáblák százainak az avatásában konkretizálódott az elmúlt évtizedekben. Így, ezen a módon devalválódnak feltartóztathatatlanul valódi értékeink. Lassan ezek is úgyanúgy elveszítik a súlyukat, jelentőségüket, mint a zsákszámra, legtöbbször érdemtelenül osztogatott díszpolgári és doktori címek.
- A hidak, bicikliutak létesítése nemcsak a két városrész egybekapcsolását segíti elő, hanem az egyre zsúfoltabbá váló utakon, parkolási gondokon is enyhít. Az új közúti híd, a kerülőút megépítésével jó lehetőség nyílik arra, hogy nálunk is létesüljön egy, a város szinte egész területét behálózó kerékpárút-rendszer.
- Gazdaságilag is égetően szükség lenne a mostaninál sokkal nagyobb idegenforgalomra, vannak értékeink, látnivalóink. Van termálvízünk, megfelelő népszerűsítéssel nagyobb vonzereje lehetne a város patinás épületeinek, kiváló, ismert személyiségek éltek, tevékenykedtek itt. Szatmárnémetinek vannak szép utcái, parkjai, templomai, rendezvényei, zenei, képzőművészeti, irodalmi, színházi élete. Túrisztikai vonzereje lehet az itt található, Petőfi Sándorhoz kapcsolódó emlékeknek, a püspöki palotának, a múzeumoknak, parkoknak, a Kossuth-kertnek, művészeti galériáknak, a város iskolahálózatának. A Szamos is ide sorolható, bár itt még nagyon sok feladat, tennivaló vár a mindenkori vezetőkre ahhoz, hogy valóban idegenforgalmi nevezetességgé váljék.
- Nem szégyen másoktól tanulni, átvenni, és a mi körülményeinkhez igazítva meghonosítani a környező városok, települések városrendészeti eredményeit, sikereit, megvalósításait.
Az egységesítés érdekében máris történt néhány előrelépés, elég, ha a központ környéki járdák buroklatának felújítására, a „gödör” rendbetételére, a Szamos partja buja, áthatolhatatlan növényzetének a ritkítására, néhány értékes, régi épület felújítására, a bal parton tapasztalható építkezésekre gondolunk. Megnyugtató látni, tapasztalni, hogy a mostani városvezetés hosszú távú tervekben gondolkozik, tőlünk, választó polgároktól is függ, hogy lesz-e lehetőségük, idejük véghez vinni mindannyiunk számára hasznos elképzeléseiket.
Még az is lehet, hogy a meglévő dolgokhoz makacsul ragaszkodó szatmáriak a legbölcsebbek, legtájékozottabbak az egész térségben, sokkal okosabbak Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Eger, Nagyszeben, Nagybánya, Temesvár lakosainál
Lehet, de nem valószínű, ahogyan az sem igazán hihető, hogy az itt lakók egy részének konzervativizmusa nem a csökkent alkalmazkodóképesség következménye, hanem bölcs megfontolásból, előrelátásból fakad.
Megítélésem szerint egy város fejlődése, előre lépése mindig és mindenhol a bátrakon múlik, az olyan embereken, akiknek a hűség, ragaszkodás, egészséges lokálpatriotizmus mellett van fantáziájuk, képzelő erejük, tudnak szervezni, és képesek ráérezni a lakosság igényeire, a fejlődés irányára. Azokon múlik, akik folyamatosan informálódnak, de közben időt szakítanak a párbeszédre, hajlandóak mások jó példáiből, követésre érdemes tetteiből tanulni. Én bízom bennük, ezért vagyok optimista Szatmárnémeti jövőjét illetően.
