Lényegében szatmári képzőművészeti életről jó száz éve, a múlt század elejétől beszélhetünk, ezeket az éveket szokták a térség képzőművészeti hőskoraként emlegetni. Természetesen alkottak itt festők, szobrászok, építészek századokkal korábban is, de az ő esetükben inkább elszigetelt, egyéni erőfeszítésekről, alkalmi megrendelésekről, időszakos feladatokról beszélhetünk elsősorban az egyházművészet területén.

Ezúttal nem alkotásokról, életművekről esik szó – erről bőven írtam a Képzőművészeti élet Szatmáron kötetemben, valamint cikkekben, tanulmányokban, kismonográfiákban – hanem az utókor emlékezetéről, arról, hogy ezek a művészek és az általuk létrehozott életművek mit jelentenek ma a szatmáriak számára.

Mezei József (sz. 1823) még az elszigetelten alkotó művészek egyike, a róla szóló könyv megjelenése után többet tudunk a festő szatmárnémeti, Szatmár vármegyei képzőművészeti tevékenységéről, a városunkban festett Petőfi arcképről, a költőhöz fűződő barátságról, Mezei művészeti tevékenységéről a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.

Az 1871-ben létrehozott budapesti mintarajziskola a múlt századfordulón már térségünkben is érezteti jótékony hatását, ennek egyik kézzelfogható eredménye az itt végzett Bartók Lajos (sz. 1851. Szatmárnémeti) szatmári tevékenysége, aki a budapesti tanulmányai után a városban arcképeket festett, illetve az ő munkái a református gimnázium tanári szobájának falfestményei, amelyeket a 19. század nyolcvanas éveinek elején készített. Életrajzi adatainak hitelességét többen vitatják, egyesek szerint összekeverték az erdődi származású, irodalmár Bartók Lajos adataival, biztos forrásokkal én sem rendelkezem. Rá, Góth Móricra (sz. 1873), Ócsvár Rezsőre (sz. 1877) elsősorban a Szatmárnémetiben látható alkotásaik, festményeik kapcsán emlékezhetünk.

Valahol a világhálón bukkantam egy fotóra Ócsvár Rezső tanár úrról, amint a katedra mellett, dobogón áll a növényi ornamentikával gondosan telerajzolt tábla előtt, választékos öltözékben, nyakkendővel, óralánccal, tükörfényesre dörzsölt cipőben. Az osztályterem ajtaja nyitva, várja a tanítványait. Néha egy kép valóban beszédesebb ezer szónál. Ebből a fotóból többet tudtam meg a két világháború közötti rajztanításról, mint a korabeli tankönyvekből, módszertani írásokból összesen.

 

A hőskor alkotóira máig élénken emlékezünk

 

A szatmári képzőművészek közül Papp/Popp Aurél (sz. 1879, a név mindkét formáját használta) az ismertebb, nevét utca,  iskola, szobor (Radu Ciobanu alkotása), emléktábla őrzi, alkotásai a Művészeti Múzeumban láthatóak, van Popp Aurél emlékház, plakett és még sorolhatnám. Róla, tevékenységéről több kötet jelent meg, amelyek egyike (Ez is élet volt) önéletrajz jellegű. A legutóbb, 2017-ben Dumitru Păcuraru (RAO Könyvkiadó) készített életéről, tevékenységéről reprezentatív albumot. Az idősebbek közül még sokan emlékeznek a festőre, aki nemcsak kiváló alkotó, közéleti ember, hanem a város színes egyénisége volt.

Litteczky Endre (sz. 1880) festőművész pályája a kezdetektől Szatmárhoz kötődik. Édesapja, id. Litteczky Endre a város gazdasági és kulturális életének ismert személyisége volt. Fia a polgári jómódot, a biztos anyagi hátteret cserélte fel a művészpályára. 1918–tól 1928–ig Felsőbányán és Szatmáron dolgozott, és több erdélyi városban rendezett kiállítást. Ebben az időszakban fedezte fel és indította el a művészpályán Mohy Sándort és Pirk Jánost.  A szebeni származású, jelenleg Németországban élő Johannes Kravatzky 2-3 évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy segítsek megtalálni néhány Litteczky Endréhez kötődő helyet Szatmárnémetiben. Sirkövét a vasút melletti református temetőben, mint a festő tisztelője, sajátkezűleg tisztította meg, példát mutatva ezzel a szatmáriaknak az étékteremtő elődök emlékének ápolásából.

Litteczky Endrének és Popp Aurélnek a Kossuth-kerti Kioszkban volt a műterme, amelyről Litteczkyné Krausz Ilona kéziratos naplójában így írt: „A Kossuth–kerti műtermeket a város építtette, és műpártolás címén két művésznek adta ki. Az egyik Litteczky Endre volt, a másik Popp Aurél. A műterem majdnem tíz méter hosszú és szinte ugyanolyan széles volt, magas, világos helyiség. Házbérként mindegyik művész egy képet adott évente a városnak. Egyik sarkát sötétvörös függöny választotta el — ez volt a hálószoba; a másik sarokban egy asztal festéktörő kővel, a földön az alapozásra váró vásznak. A harmadik sarokban asztal fotelekkel, székekkel, ez volt a beszélgetőhely, ha a barátaink felkerestek bennünket. Az egyik fal mellett hatalmas, folyton égő kályha állt, mint egy nagy kazán. (…)

A falakon körbefutó polcokon képek, kancsók, gipszfejek, maszkok és más mindenféle holmi, amit festő megszeretett és összehordott. (…)

Az ablakkal szemben a „DAC” porcelángyár kéményei meredeztek.(…) Litteczkyt és Popp Aurélt fiatalkoruk óta szoros barátság fűzte össze, olyan mély, hogy amikor az első világháborúban a harctérre indultak, kicserélték a végrendeleteiket. Most a porcelángyár mégis közéjük állott. A gyárnak ugyanis szüksége volt Litteczky műtermére.”

Egy festőről a legtöbbet a művei árulnak el, Popp Aurél, Litteczky Endre, Pirk János, Ócsvár Rezső alkotásai közül a mai napig  jónéhány fellelhető a múzeumon kívül szatmári magángyűjteményekben, de a fentiekhez hasonló kisebb epizódok, visszaemlékezések is sokat mondanak a korról, a művészek mindennapi életéről, gondjairól.

 

Alkotók a két világhábrú között

 

Popp Aurél és Litteczky Endre erőfeszítéseinek hatékonyságát a későbbiekben egyre nyilvánvalóbb eredmények igazolták. A két világháború közötti időszakban sok tehetős magánember és közintézmény rendelt elsősorban arcképeket. Számos polgári lakás falait díszítették jó minőségű pasztell– és akvarellképek, olajfestmények, színezett rézkarcok, linóleummetszetek, valamint a kerámiagyárban készített maszkok, kisméretű szobrok, dísztárgyak. Ezek mindmáig szép számmal fellelhetőek Szatmárnémetiben, bár információk hiányában az alkotások tulajdonosai alig ismerik képeik eredetét, és szinte semmit sem tudnak azok készítőiről.

1992-1996 között a Szatmári arcképek sorozat keretében megrajzoltam vagy 20 helyi képzőművész, arcképét, amelyek közül pár a wikipédián is szerepel: Boca Epaminondas, Csapó Sándor, Erdős I. Pál, Fodor Kálmán, Kövesné Szabados Inci, Kudelász Károly, Litteczky Endre, Litteczkyné-Krausz Ilona, Mikola András, Mohy Sándor, Olajos Béla, Pirk János, Popp Aurél, Sarkadi Sándor, Szejke Vilmos, Szölgyémi Endre, Teleki Blanka grófnő, Tereh Géza, Tóth Gyula, Zolnay Géza arcképeiről van szó, de mindez a népszerűség, népszerűsítés, emlékőrzés terén csepp a tengerben.

Bármennyire is kiváló festő volt Zolnay Géza (sz. 1886), ő sem tudott csak a művészetéből megélni, Szatmárnémetiben a Faipari Szakiskola rajztanára volt nyugdíjazásáig. Tanári munkája mellett rendszeresen festett, majd Budapestre költözött. Róla, Sarkadi Sándorról, Tóth Gyuláról, Tereh Gézáról van egy-egy kifejező rajz, amelyet nagybátyám, Mohy Sándor készített és ajándékozott Tereh Gézának 1962-ben, és amelyet Tereh Géza unokájától kaptam vissza 2017-ben, Budapesten más tárgyakkal, dokumentumokkal együtt azzal a kéréssel, hogy őrizzem, népszerűsítsem ezeket. Mohy Sándor a kép hátlapján a következőket írta 1962-ben: „A rajzok 1934. I. 4-én készültek az újságíró klubban. Zolnay Gézát, Tóth Gyulát, Sarkadi Sándort és Tereh Gézát ábrázolják.”

Zolnay Gézának is vannak Szatmáron festményei magángyűjteményekben, de a református, illetve római katolikus egyházak tulajdonában is.

Sarkadi Sándor (sz. 1887) igazi polihisztor, reneszánsz ember volt. Többek között festő és szobrászművész; azért többek között, mert eredetileg Budapesten fizika–kémia szakos tanári oklevelet szerzett, ezzel párhuzamosan járt az iparművészeti főiskola kurzusaira. Később a bukaresti képzőművészeti főiskolát látogatta. Nagykárolyban lapot szerkesztett, majd elszegődött keramikusnak a szatmári DAC gyárhoz, ezzel párhuzamosan építette a házát. Gellért Sándor Karácsony Sándor szekerén című kötetében (Magtárstúdió, 1995) így írt róla: „Az öreg Sarkadi mindenhez értő, praktikus ember volt. Értett az irodalomhoz, kémiához, fizikához, gazdálkodáshoz. Azonkívül nagy szobrász és nagy festő volt. A Böszörményi utcán maga építette a házát, a „bagolyvárat”. Egy időben farkasokat tartott. Ez tette híressé a nevét a városban. Éjszakánként messzire elhallott, amint a farkasai orgonáltak a bagolyvár udvarán. Sarkadi Sándor magános ember volt. Vára csakugyan bagolyvár volt. Nagy szobájában szegény diákok és kóbor vagabundusok leltek szállóhelyre. Szívesen fogadta őket Sándor bácsi. Nála nyaralt egyszer Szabó Tibor, nála szálltam meg én is. Sokszor éjfélbe nyúlt a beszélgetésünk.”

Sarkadi Sándorra a legtöbb szatmárit a székesegyház Krisztus-szobra emlékeztethet, hiszen ő készítette, de 2013-ban Nagybányán megjelent egy kismonográfia is életéről és munkásságáról.

A közelmúltban a mezőteremi származású Haller Györgynek (sz. 1883), a leszármazottaknak, valamint Stefan Gnandt képzőművésznek köszönhetően Nagykárolyban (2014), Szatmárnémetiben (2018) valamint Németországban (2018) volt emlékkiállítása. 2014-ben jelent meg magánkiadásban egy kismonográfia a festő munkásságáról.

 

Szatmári képzőművészek a nagy politikai, ideológiai, társadalmi változások viharában

 

Tóth Gyulának (sz. 1891) meghatározó szerepe volt a város képzőművészeti életében. Ő szatmári születésű, és kisebb megszakításokkal élete végéig itt alkotott. Róla Murádin Jenő írt kismonográfiát, amelyben így jellemezte munkásságát: „Tóth Gyula nem tartozott az újító szándékú és indulatú művészek közé. Fejlődése — képzőművészetünk hagyományai szerint — az akadémista kezdetektől a természetelvű és impresszionista festészet útján haladt. Pályarajza azonban, éppen tipológiai meghatározottsága miatt mutat föl törvényszerűségeket és tanulságokat.” Jelentős az egyházművészeti tevékenysége is, a székesegyházban négy faliképe látható, a püspöki palota emeleti folyosóján Meszlényi Gyula püspökről készített olajfestménye van kiállítva.

Néhány képzőművészről a Batthyány/Coposu sétány plakettjei is megemlékeznek, sajnos ez a válogatás egyrészt kevésnek, másrészt hevenyészettnek tűnik. Ott a következő neveket találtam: Aurel Popp, Erdős I. Pál, Litteczky Endre, Mohy Sándor, Szejke Vilmos, Ion Popdan.

Mohy Sándor (sz. 1902) festőművész, egyetemi tanár, Kolozsvár díszpolgára gyermek és ífjúkorát Szatmárnémetiben töltötte, itt érett festőművésszé és Szatmáron, a református gimnáziumban volt pályakezdő éveiben rajztanár. Cikkei, Műhelynaplója a szatmári képzőművészeti élet kezdeteinek is hiteles dokumentumai. Emlékét a család szatmári ága folyamatosan ápolja, születésének 100. illetve 110. évfordulóján emlékkiállítást rendeztek a művész Szatmáron maradt alkotásaiból a Kölcsey Ferenc Főgimnázimban illetve a Művészeti Múzeumban. 1912 óta egykori műtermének falán (Szent István tér/P-ța Eroii Revoluției 5. sz.) emléktábla idézi itteni tevékenységét.

Olajos Béla (sz. 1910) tanári elfoglaltsága mellett kiváló festőművész volt. A hosszú ideig tartó mellőzés eltávolította a közös szereplésektől, egyéni kiállítást nem rendezett. Halála után a Csíkszeredában élő leánya sokat tett életműve népszerűsítésért, ő kérte fel Banner Zoltánt az édesapjáról szóló kismonográfia (Csíkszereda Kiadóhivatal, 2010) megírására is, és neki köszönhetően leplezték le 8-9 éve a rá emlékeztető emléktáblát a Tabajdi-házon, egykori lakásának falán.

Csapó Sándor (sz. 1913) születésének 100. évfordulóján tárlattal, kolokviummal emlékezett a Szatmár Megyei Múzeum, de az ő alkotása dr. Lükő Béla mellszobra is, amely a városi kórház előtt látható.

Erdős I. Pál (sz. 1917) itteni tevékenységét több kötet, szobor (Radu Ciobanu alkotása), emléktábla, emlék-műterem  idézi.

Elég sok alkotása található Szatmárnémetiben a mai napig Pirk Jánosnak, Mándy Laurának. Muhi István neve elsősorban az általa készített fogságnapló kapcsán vált ismertté, amelynek a képei több alkalommal szerepeltek a sajtóban, kiállításokon, kötet formájában is megjelent 2018-ban, Budapesten az Országút Társulat kiadásában.

A közelmúltban elhúnyt képzőművészek közül Ion Sasu, Ion Podan, Szejke Vilmos kapott emléktáblát, plakettet, a megye egyetlen magyar nyelvű kulturális folyóirata, a Sugárút Vénig László, Hiripi Zsuzsa, Olajos Béla alkotásait népszerűsítette. A fentieken kívűl gyakran találkozhatunk a szatmári képzőművészek neveivel, alkotásaival a wikipédián és különböző világhálós oldalakon is.

 

A képzőművészet szolgálatában

 

Az emlékezés, emlékőrzés fontos eleme a műkritika, amely a képzőművészeti élet folyamatossá válásának kísérőjelensége. A kiállítások, művészeti tevékenységek ismertetésének, népszerűsítésének szükségszerűségét elsősorban az alkotók ismerték fel, és gyakran ők maguk voltak azok, akik a tárlatkrónikákat, ismertetőket, jegyzeteket írták.

Ez a felismerés sarkallta írásra Litteczky Endre festőművészt, aki édesapja lapjában, a Szamosban írt cikket többek között Mohy Sándorról, Pirk Jánosról és másokról.

Írt Papp Aurél is, aki ezt a tevékenységet – akár a festészetet vagy a politikát –– egyfajta harci fegyverként fogta fel nemes céljai megvalósítása érdekében. Erről tanúskodnak magyar nyelven írt cikkeinek, tanulmányainak sokatmondó címei is: Városunk jelen művészeti és mű-ipari állapotáról (Pázmány-Sajtó, Szatmárnémeti, 1908), Válságban az erdélyi képzőművészet (Keleti Újság, 1922), Utóhangok a baiamarei, Ardeal és Bánát Képzőművészeinek Kongresszusáról (Újság, 1936).

Képzőművészeti írásokat a helyi sajtóban román nyelven a két világháború között N. Brana és Boca Epaminondas rajztanárok, festőművészek is közöltek. Magyarul többek között Faragó Juci és Reismann Irma (Erdős I. Pál édesanyja) írt, de a legkiválóbb képzőművészeti tárgyú írások szerzője a két világháború között Tereh Géza, a Kölcsey Kör irodalmi és képzőművészeti tagozatának a vezetője, aki mellesleg tanár, tankönyvszerző, lapszerkesztő, költő és kiváló sportember, vívó is volt. Cikkeket, tanulmányokat írt Thorma Jánosról, Papp Aurélról, Pirk Jánosról, Shakirov Sándorról, Zolnay Gézáról, Mund Hugóról, Erdős I. Pálról, Kmetty Jánosról stb. Utóljára 1967–ben közölt érdekes tanulmányt a kolozsvári Korunkban Modern művészetről tárgyilagosan címmel.

A két világháború közötti irodalmi, zenei, képzőművészeti élet jelentős központja volt Szatmárnémetiben az Újságíró Klub, az Aurora szálloda hátánál működött, a Károlyi–közben. 1929–ben alapították román és magyar újságírók. Az első igazgatóság tagjai: Dénes Sándor, Dariu Pop, Markovits Rodion, Anton Davidescu, Berger Marcel, Kertész László, Vidor Gyula.

1934–ben megjelent a Várady Aladár és Berey Géza szerkesztette Erdélyi Monográfia, amely szatmári képzőművészekről: Mándy Lauráról, Mohy Sándorról, Zolnay Gézáról, Tóth Gyuláról, Boca Epaminondasról, Sarkadi Sándorról stb. is közölt adatokat valamint az alkotásaik reprodukcióit.

Kevesen tudják, hogy Erdős I. Pál is írt a harmincas években művészeti tárgyú cikkeket, a Reggeli Lapokban képzőművészeti úti élményeiről tudósított.

Igen jelentős a művészettörténeti, műkritikusi tevékenysége a szatmári születésű Borghida Istvánnak, aki évtizedekig volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet művészettörténet–tanára. Számos cikk, tanulmány szerzője, monográfiát többek között Krizsán Jánosról, Ziffer Sándorról, Leon Alexről írt.

      A művészeti közírással foglalkozó szatmári származású festőművészek közül feltétlenül meg kell említeni Mohy Sándort, aki a sajtóban megjelent írásaiból Műhelynapló című könyvében közölt válogatást. Ebben találjuk meg a Litteczkyék, Popp Aurél, Pirk János stb. írásait is, amelyek a két világháború közötti szatmári képzőművészeti élet hiteles dokumentumai.

Jelentős műkritikai tevékenységet mondhat magáénak a szatmári származású Banner Zoltán –jelenleg Magyarországon él – aki évtizedekig volt az Utunk című kolozsvári hetilap képzőművészeti rovatának vezetője, és aki többek között néhány kismonográfia, valamint az Erdélyi magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990) című könyv szerzője, amelyben természetesen a szatmári képzőművészekről is szó esik.

Gyöngyösi Gábor elsősorban dramaturg, író, újságíró volt Szatmárnémetiben, számos cikkben, jegyzetben népszerűsítette a szatmári képzőművészeket a megyésítés után. Ő volt a beindítója, működtetője, krónikása a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején annak a tárlat-sorozatnak, amelyhez teret a szatmárnémeti színház előcsarnoka szolgáltatott.

A hetvenes évektől egyre többen írtak képzőművészetről, minden nevet felsorolni szinte lehetetlen. Azok közül, akik több-kevesebb rendszerességgel tudósítottak tárlatokról, feltétlenül meg kell említeni Ágopcsa Mariannát,  Muhi Sándort, Ovidiu Suciut, Grigore Scarlatot, Vasile Savinescut, de gyakran írt még Anamaria Pop, Gál Éva Emese, Adrian Palage, Soltész József, V. Mihalca, Szabó Sándor, Muzsnay Árpád, Krilek Sándor, Gúzs Imre, Anamaria Marcu, és sokan mások.

A fővárosi televízió magyar nyelvű adását évekig Dembrovszky Sándor tudósította a kiállításokról. Rendszeresen írt, tárlatokat rendezett és tárlatokat nyitott meg Erdős Judit is, a megyei múzeum művészeti részlegének egykori vezetője, valamint Kiss Imola muzeográfus is. A városi kábeltelevízió magyar nyelvű adásaiban is elhangzottak ismertetők, krónikák, interjúk, ugyanakkor napjainkban valamennyi megyei lap közöl több-kevesebb rendszerességgel ilyen jellegű ismertetőket, tudósításokat, fotókat.

Annak ellenére, hogy a fentiekben felsorolt személyek közül igen kevés a képzett műkritikus, egyetlen szerző munkája sem volt felesleges, hiszen a maguk módján és szintjén valamennyien megyénk képzőművészeti életének a népszerűsítéséhez járultak hozzá.

 

Iskolák

 

A hagyományteremtés, megemlékezés kevésbé látványos, de mindmáig rendkívül fontos eleme a város fejlett iskolahálózatában zajló rajztanítás, vizuális nevelés, amely keretében a szatmári művész-tanárok generációkat neveltek a képzőművészet ismeretére, szeretetére, az elődök tiszteletére. A tehetséggondozás fontosságát – párhuzamosan az értő műkritika szerepével – szinte kivétel nélkül minden képzett alkotó felismerte. Magától értetődő természetességgel nyitott magániskolát Szatmáron Papp Aurél, Litteczky Endre, Tóth Gyula, Mohy Sándor stb. A tevékenységek jórészt az iskolát vezető művész műtermében zajlottak, ahol a néhány tanítvány sokrétű szakmai ismereteket szerzett. Hasonlított ez az oktatási mód a reneszánsz kori művészképzésre — eredménye, hatékonysága vitathatatlan. A művészeti oktatás fejlettebb formájaként is felfogható az, amit a Népművészeti Iskola vagy a képzőművészeti líceum nyújtott hallgatóiknak. A fenti intézményeknek a látogatói, diákjai közül került ki a mostani művészek, illetve művészetet szerető polgárok túlnyomó többsége.

Mennyi tanítványa lehetett az évtizedek során Csapó Sándornak, Litteczky–Krausz Ilonának, Muhi Istvánnak, Olajos Bélának, Mohy Sándornak, Szopos Kálmánnak? Hány szakmai fogást, technikai ismeretet lehetett ellesni tőlük? Ha élnének, mindezekre valószínűleg még ők maguk sem tudnának válaszolni. Többségük azt sem tudná pontosoan megmondani, hogy volt növendékei közül hányan és kik választottak művészi pályát, illetve a képzőművészethez szorosan kapcsolódó hivatást. Mindez nem is lényeges, meghatározó jelentőségű viszont az a tény, hogy erőfeszítésük nem ment kárba, nekik is köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott a város kulturális arculata. Gyakran hallom, tapasztalom azt is, hogy a volt tanítványok a mai napig hálával és szeretettel emlékeznek egykori tanáraikra