facebook oldalán olvasható a következő bevezető szöveg: Vízháti Szamolcs a legismertebb szörny a Szamoson, sokoldalú tevékenységével kiérdemelte a széleskörű érdeklődést. Az oldal 2-3 hónapja létesült, közel 1500 tagja van, népszerűsége máig töretlen, idehaza és külföldön naponta több százan követik a vele kapcsolatos eseményeket, fotókat.
A legtöbb mondához, legendához hasonlóan az ő történetének kezdete is homályos, ködös, bár mint létrehozója, éltetője még emlékszem ennek néhány részletére. Korán kelek, reggelente szívesen sétálok a Szamos parton, ahol a fákat, bokrokat, a vadkacsákat, kárókatonákat, a fölöttem szálló varjakat, darvakat, vadgalambokat a „kertem” természetes, elválaszthatatlan tartozékainak tekintem, időnként fotókat készítek róluk, és megosztom ezeket világhálós oldalaimon.
Ez nem volt mindig így, kezdetben, mint minden blokklakó én is a köznapi tárgyak, pillepalackok rabságában vergődtem, egészen addig, amíg nem szabadítottam fel magam két tárlattal, amelyek a Kortárs közhelyek, illetve A pillepalack kalandja címet viselték. Az emberek nehezen tűrik az ilyen direkt szembenézést a valósággal, nem csoda tehát, hogy a görbe tükröt fenntartásokkal fogadták.
Nézőpontváltást – a tartalmilag átmenetinek számító, Az élet szép című tárlatom után – az Ágak-bogak, emberek címet viselő hozott, amelynek egyértelmű üzenete, hogy ebben az elgépiesedő, okos telefonok, táblagépek, laptopok uralta világban már nem elég a természet szépségét, végtelen változatosságát dicsérni. Ezt a lehetőséget ugyanis magas szinten, árnyaltan és differenciáltan kimerítették az elődeink, ha valaki mégis utánozni kívánná őket, esélye sincs az érdemi újításra, a korszerűségről nem is beszélve.
Ezért döntöttem úgy, hogy a természet dicsőítése helyett a továbbiakban érzéseink, gondolataink ágakon, kérgeken, bokrokon, fatörzseken való felfedezésére koncentrálok. Élő környezetünk ma már nem csupán kiindulópont, ihletforrás, hanem ennél lényegesen több, egész lényünket meghatározó, megkerülhetetlen tényező. Nem a tulajdonunk, hanem mi vagyunk alárendelt tartozékai. Mennél távolabb kerülünk tőle, ez annál nyilvánvalóbbá válik.
A 19. század végén, az iparosodó, városiasodó világ egyik kulturális mentőöve a szecesszió volt, amely változatos növényi ornamentikájával próbálta emlékeztetni az emberi társadalmat eredetére. Ha jó száz éve ez messzemenően indokolt volt, manapság már életbevágóan fontos. Fogalmam sincs milyen irányzatok, izmusok jelennek majd meg a lassan elviselhetetlenné váló technikai civilizációs kilengések, eltévelyedések ellensúlyozására. Ezeket én szamolcsizmusnak nevezném, bár tudom, hogy Szatmárnémeti nem művészeti központ és a lényeges váltások, törekvések sohasem a periférián jönnek létre. Ezzel együtt bárhol a világon, minden alkotónak – ha valóban az – meg kell vívnia a maga kisebb-nagyobb csatáit. Aki langyos beletörődéssel próbál belesimulni az adott, mások által körvonalazott keretekbe, annak minden megnyilvánulása, produktuma langyos és érdektelen lesz.
A szamosi szörnnyel úgy másfél éve találkoztam egy sétám alkalmával. A felkelő nap súrolt fényében kirajzolódott a feje, kecses törzse, elkeskenyedő farka. Békés, derűs lénynek tűnt, körülötte vadkacsák úszkáltak. Már az első pillanatban lenyűgözött, különböző szögekből, nézőpontból fotósorozatot készítettem róla, amelyet megosztottam a facebook oldalamon.
Sikere volt, többen még azt is feltételezték, hogy valódi élőlényről, esetleg úszó szigetről van szó. Azonosulni azonban csak akkor tudtak igazán vele, amikor nevet kapott, szó esett a családjáról, kedvenc szórakozásairól, elvágyódásairól. A nevét több tucat javaslat közül választottuk. Ezzel párhuzamosan logót és oklevelet is terveztem, az utóbbit azok számára, akik fotókkal, montázsokkal, versekkel járultak hozzá a történet terjesztéséhez, népszerűsítéséhez, bővítéséhez. Rövid idő alatt tucatnál is többet sikerült ezekből kiosztani.
Közben kiderült, hogy kisleányuk született: Vízháti Füves Alacska. Anyja, Vizella ma is szereti a virágokat, naplót ír, alkalmi frizurákat készít, Szamolcs hintát, játékokat fabrikál a gyermeküknek, aki szeret horgászni, sokat játszik a parton és naponta több csínytevés kezdeményezője. Valamennyien a szörnytanyán laknak, ahol hatalmas fatörzs nyúlik a vízbe, ezt egy kövekkel körberakott kis fürdőhely zárja le. Barátkoznak a vadrécékkel, madarakkal, halakkal, élik a mindennapi életüket, amelyet egy idő után nemcsak fotókkal, hanem a helyszínen készített kisfilmekkel is népszerűsítettem.
Az anyagtorlódás miatt a szörnynek szánt helyen állandó rovatok jöttek létre: Szörnyföldi fatáblák, Fejfák a szörnytemetőből, Mindennapi szamolcsságok, Szörnyföldi életképek, Alacska és Vizella hétköznapjai. 2017 őszén már olyan népszerűvé vált a család, hogy külön facebook oldalt készítettem nekik. Akkoriban merült fel bennem egy újabb egyéni tárlat gondolata, tehát megkezdtem a szokásos adat és anyaggyűjtést a képekhez.
Múlt év végén a Kossuth Rádió munkatársa, Pálfi Balázs interjút készített velem. Meglepetésemre első kérdését Vízháti Szamolccsal kapcsolatban tette fel, Budapesten ugyanis már tudtak róla. Nagyjából ugyanebben az időben vettem részt a Magyarország, szeretlek műsor szereplőjeként egy tévé felvételen, amelyben a bemutatkozáskor szintén meséltem Szamolcsról és családjáról, mint Szatmárnémeti egyik nevezetességéről.
A szörny különben közszereplő, rendszeresen fotózik, telefonál, naplót vezet, tud a számára létesített Érdekvédelmi Társaságról, annak mind a 60 tagjáról, akik között van jogi képviselő, idegenvezető, főkönyvelő, külügyi főtanácsos, portás, élelmezési tanácsadó, marketingigazgató, pszichiáter, szőke titkárnő, nagyon rendes tag, kedves nővér. Többen közülük Németországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Magyarországon, Ausztriában élnek
Barátságosnak, szelídnek tűnő környezete nem mentes a veszélyektől, félelmektől, hiszen éjszakánként vészjósló hangok verik fel a csendet, megmagyarázhatatlan jelenségek zajlanak, és állítólag olyan ijesztő szörnyszellemek ólálkodnak körülöttük, akik még egymástól is félnek.
A tárlat anyaga ezúttal is kis lépésekben, a megszokott módon, szinte magától értetődő természetességgel alakult, formálódott. Eredetileg ezt is ráma, üveg nélkül, még a végérvényesség, kinyilatkoztatás látszatát is messze elkerülve szerettem volna bemutatni, de egy párbeszéd során Szamolccsal rájöttem, hogy ő és családja igényesebb formára vágyik. Nem hagyhattam figyelmen kívül az óhaját, flexet, plexiglas lapokat vásároltam és a méretre való darabolás után rövidesen hozzáláttam a képek burkolásához.
Ezúttal mellőzöm – szintén Szamolcs kérésére – az előzetes bemutatókat, műtermi felvételeket az anyag összeállításának különböző szakaszairól, a tárlat megnyitásáig reprodukciókat sem szeretnék közzé tenni, de néhány képcímet elárulhatok: A főnök leereszkedik, Ádám és Éva, Alacska esernyője, Szörnyföldi cipzár, Alacska növénygyűjteménye, Csak mi ketten, Csomó, Csúcsok, Alacska kedvenc virága, Hazatérő, fáradt madár, Szörnyföldi huncutságok, Ősmadarak játékai, Szörnyföldi katedrális, Szörnyföldi kerítés részlete, Kompozíció a szörnyföldi amatőr művészek tárlatának anyagából, Körmenet, Vízháti Szamolcs létrája, Szfinx, Szívverések, Szörnyföld szépe, Szörnyszellemek, Telehold, Törpebolygók. Jelen írásom illusztrációi sem kész képek, csupán válogatott képelemek a kezdeti gyűjtésekből.
Mi köze a fentieknek a képzőművészethez? Ha a fogalmat a régi, 20. századi módon értelmezzük, nem sok. Amit készítek nem festmény és nem grafika, hanem egy összetett, döntően vizuális jellegű közlésmód 21. századi eszközökkel. Az anyag a kiállító termeken kívül világhálós oldalakon is megjelenik. Az érdeklődő nemcsak a képeket, de azok alakulását, a hozzájuk kapcsolódó történeteket, meséket, visszajelzéseket, írásokat is nyomon követheti, akár részesévé válhat a történet alakulásának, gazdagításának. A szamosi szörnynek így nem a tárlaton kell bemutatkoznia, hiszen jóval ezelőtt más forrásokból már sokan ismerik.
A művészet kortárs érzelmek és gondolatok közvetítése, Vízháti Szamolcs legendája az érzések és gondolatok közvetítésének egyik lehetséges, a hagyományos táblaképeknél, festményeknél, grafikáknál hatékonyabb, népszerűbb, több embert megérintő, a megszokott műfaji korlátokat átlépő módja. Nem monda, nem mese vagy tájkép, nem fotó és nem grafika, nem képregény, esetleg kisfilm, hanem a fentiek gondosan adagolt, tudatosan felépített együttese, amely egységként értelmezendő, értelmezhető. Meggyőződésem, hogy ha valaki a kortársaihoz szól – mert ki máshoz szólna – akkor alkalmazkodnia kell azok szokásaihoz, kommunikációs eszközeihez. Hiába jegyzi fel ékírással agyagtáblákra vagy papírkötegekre, vászondarabokra betűkkel, ecsettel, golyós- vagy filctollal a számára nagyon okosnak, tanulságosnak tűnő, de minden szempontból lejárt szavatosságú érzéseit, gondolatait, a kutya sem fogja elolvasni, megnézni azokat.
Nehezen elképzelhető egy ilyen tárlatnyitó Vízháti Szamolcs és családja személyes részvétele nélkül, bár félek, hogy ezzel elriasztanánk a szörnyek valódi, békés természetéről, értékteremtő életmódjáról mit sem sejtő meghívottakat. A mindenki számára elfogadható, megnyugtató megoldáson – ha egyáltalán létezik ilyen – még töprengem.
