Július közepén nyílt a szatmárnémeti képzőművészek tárlata egyik testvérvárosunkban, a lengyelországi Rzeszówban. Ez a gyönyörű, építészeti és művészeti értékekben gazdag, több mint 160 000 lakosú város Lengyelország délkeleti részén található, vajdasági székhely, amelyben a helyiek a képzőművészet egyik jelentős fellegvárát alakították ki a régi zsinagóga épületében.
A háromszintes, támpilléres masszív épülettömbben kiállítótermek, a Képzőművészeti Alap üzlethelyisége, irodák, bár, műtermek találhatóak. A szatmári képzőművészek 100 alkotásának tárlata az első emeleti, központi kiállítóteremben kapott helyet. Hatalmas, egységes, jól megvilágított, áttekinthető, ugyanakkor bensőséges hangulatot árasztó helyiség ez, amely nagyvonalú bőkezűséggel kínálja a lehetőséget a látogatók és műalkotások közötti intim párbeszédre.
A képzőművész számára minden hasonló megmérettetés az adminisztratív feladatokon túl szakmai kérdőjelek tucatjait villantja fel. Ez természetes, hiszen mi is a helyünket keressük és azt csak mások teljesítményével összevetve tudjuk felmérni, meghatározni. Nem kétséges, hogy a szatmári és a rzeszówi hivatásos alkotók tevékenységében, kifejezésmódjában szakmai képzettségüknek, igényességüknek, folyamatos tevékenységüknek, a térség jelenkori történelmének betudhatóan sok a közös vonás. Nevezhetjük ezeket jó értelembe vett kelet európai jellemzőknek is, amelyek a figyelmes nézőt egy sokat szenvedett, sok mindent megélt térség hatalmas érzelmi, kifejezésbeli tartalékairól tudósítják.
A szatmári delegáció tagjai közül senki sem tudott lengyelül, ennek ellenére egyszerű jelekből, gesztusokból megértettük kollégáink jelzéseit, javaslatait a tárlat rendezése közben. Miért volt ez lehetséges? Mert az egyetemi évek, a szakma, a mindennapi munka akarva-akaratlanul hasonló reflexeket alakít ki bárhol. Szatmár megyét ezúttal 27 képzőművész képviselte, ezek a következőek: Aurelian Busuioc, Radu Ciobanu, Erdei Ştefan, Adrian Golban, Stefan Gnadt, Herczeg Edward, Ioan Gozman, Ion D. Ion, Király Gabriela Luciana, Lazin Csaba, Muhi Sándor, Eugen Munteanu, Nyíri Zoltán, Cristina Gloria Oprişa, Liviu Paul, Dorel Petrehuş, Corneliu Pop, Nicolae Pop, Ioan Pop Prilog, Ion Sasu, Valer Sasu, Lola Gabriela Scriptor, Liviu Artene Scriptor, Reha Márk, Révész Csaba, Szemák Papp Zsuzsa, Lia Paul Trifu.
A lényegtelennek tűnő, de a megítélésem szerint fontos különbségek is azonnal feltűntek a küldöttség tagjainak.
Az első ezek közül a vendéglátók sokkal jobb feleszereltsége, az igényesebb környezet és a pontos, felelősségteljes szervezés volt. A lengyel kollégák minden közös tevékenységen, akción percre pontosan jelentek meg és példamutatóan fegyelmezetten, segítőkészen, hatékonyan dolgoztak. Szatmári tárlatuk tanulsága szerint nagyobb hangsúlyt fektetnek az anyag válogatására, az egységre, sokkal jobban figyelnek a részletekre (csomagolásra, rámára stb.) is. Keménykötésű, A4-es méretű, jó minőségű papírra nyomtatott, kitűnően szerkesztett, reprezentatív katalógusuk is jelzi, hogy a képzőművészet Lengyelországban nem a jórészt magukra hagyott, vagy csak ritkán és spórolósan támogatott szakmai csoportosulások ad hoc feladata, hanem a szó nemes értelmében vett közügy. Úgy tűnik, itt már tudják, hogy a színvonalas, professzionista művészet a gazdasági, politikai stb. tevékenységekhez hasonlóan a mindennapi élet minőségét meghatározó tényező.
Másik gondunk a tárlattal kapcsolatban a szatmári anyag megítélésünk szerint kicsit heterogén jellegéből adódott. Itt elsősorban a technikai, kifejezésbeli, méretbeli sokféleségre gondolok, de az átgondolt, értő elrendezésnek köszönhetően, végső soron ez nem vált zavaró tényezővé.
Július 9-én zárult a lengyel kollégák szatmári kiállítása, amelyen 21 művész 70 válogatott alkotása volt látható. Egységes, sokatmondó, expresszív, magas szakmai szintet képviselő alkotásokat láthatott itt minden olyan látogató, akit érdekel az európai képzőművészet jelene, jövője. Nem tudom, hányan kerültek közelebb ezekben a napokban Ryszard Dudek, Andrzev Korzeg, Marek Pokrywka, Jolanta Ruszaj, Jerzy Tomala stb. komplex üzenetű, érzelmekkel telített, olykor sejtelmes képi világához. Megítélésem szerint rövid távon az sem igazán felmérhető, hogy mi a valós hozadéka egy-egy kölcsönös bemutatkozásnak, hiszen minden ilyen alkalom az ézelmi, kulturális, vizuális információk özönét közvetíti az erre nyitott, érdeklődő befogadó számára. Nagyon sok hasonló alkalom, információ, tanulás, idő kell ahhoz, hogy a rutinszerűen lebonyolított alkalmakon, eseményeken, ünnepélyes megnyitókon, beszédeken, kölcsönös udvariaskodásokon túl erőteljes, olykor maradandó élményt nyújtsanak az esemény valódi főszereplői, a művek.
Nem kétséges, hogy ez a két tárlat 2010 legjelentősebb kortárs szatmári képzőművészeti eseménye, és térségünk egyre erőtelyesebb, hatékonyabb, fellendülő képzőművészeti életére is utal. Ezt megítélésem szerint a fentiekhez hasonló, a szakma által is elfogadott, értékelt minőségi kiállítások teszik, tehetik a továbbiakban is igazán ismertté, hitelessé.
