A kolozsvári Szent Mihály-templom minden valószínűség szerint Erdély leghíresebb, legismertebb temploma. Hét évszázada kezdték építeni, de csak 150 évvel később, Zsigmond korában készült el. Az idők során a katolikusok, jezsuiták mellett használták a protestánsok, unitáriusok, pusztította tűzvész, földrengés, villámcsapás, háború, itt iktattak be hivatalába több erdélyi fejedelmet, hatalmas, impozáns belső tere közel 50 országgyűlés színhelye volt.
80 méteres tornya Erdélyben a legmagasabb. Az 1500-as évek elejétől többször, több stílusban felépített és elpusztult tornyokat pótlandó készült el 1859-ben a mostani, mi már csak ezt ismerjük (01). Eredetileg kéttornyúra tervezték, de végül ezekből csak az északi épült meg.
Alaprajza a bécsi Szent István-templomhoz hasonló, tehát ez is háromhajós csarnoktemplom (02). Környéke — mint a legtöbb katedrálisnak Európában — hosszú ideig zsúfolt volt, csak a 19. század végén sikerült lebontani a szorosan köré épített vámházat, bódékat, üzleteket, és így felszabadítani a teret. Azért csak ilyen későn kerül minderre sor, mert a bérbe adás igen jövedelmező volt az egyház számára, másrészt a várfalak közé ékelt, préselt középkori városoknak általában minden tenyérnyi területét kihasználták.
A mainál szűkebbnek, kisebbnek tűnt ez a tér még néhány éve a múlt század eleji hangulatot idéző parkjával. Nagyon sokan nehezményezték, ellenezték a közelmúltban azokat a radikális átalakításokat, amelyeket a város vezetősége végzett Kolozsvár főterén és annak környékén. Ez akár elfogadható, demokratikus jelenség is lehetne akkor, ha a maga földhöz ragadt, szűklátókörű konzervativizmusával lépten-nyomon nem akadályozná a város folyamatos fejlődését, korszerűsödését. A környezet állandó alakítása a terek, katedrálisok esetében sem pillanatnyi elhatározások, döntések kérdése, hanem olyan folyamat, amelynek napjainkban csak az egyik, magától értetődő, természetes epizódját éltük meg. Ráadásul a legutóbbi átalakítások jót tettek Kolozsvárnak, a Szent Mihály-templomnak valamint a Mátyás-szobornak egyaránt, a park felszámolásával számos felújított főterű nyugat-európai városközponthoz hasonlóan az egész terület levegősebb, áttekinthetőbb, átjárhatóbb lett. Ennek köszönhetően sokkal jobban érvényesülnek itt a középkori, barokk, múlt századfordulós valamint kortárs művészeti értékek is.
A templom kiemelkedő alkotásai között tartják számon a sekrestye ajtókeretét (04), amely több művészettörténész véleménye szerint az erdélyi reneszánsz egyik legszebb megvalósítása. Kivételes motívum- és formagazdagság jellemzi ezt a homokkőből készült, szakmai tudásról, jó arány- és stílusérzékről tanúskodó művet, amely európai mércével mérve is élvonalbeli megvalósítás. Nincs azon csodálkozni való, hogy Mátyás király szülővárosának legfontosabb temploma ilyen értékekkel gazdagodhatott az újjászületés korában.
A templomfoglaló protestánsok annak idején a falfestményeket lemeszelték, az oltárokat kihordták, elpusztították. Az eredeti falfestmények fellelt, restaurált részletei ma is láthatóak a belső térben (03), a régi, elpusztított oltárok helyébe barokk iparművészeti alkotások kerültek. Az épület átfogó, külső és belső felújítására, restaurálására az ötvenes években került sor.
A tanultakon kívül engem, és még sok ezer egykori kolozsvári diákot természetesen érzelmi szálak is fűznek a kincses város szikár, már-már csupasznak, puritánnak tűnő, hatalmas gótikus templomához, amelynek látványa ide érkezésemkor mindig régi ismerősként fogadott. Hűvös, csendes belső tere nyugalmat inspirált, vizsgák idején gyakran még tanulni is jártunk ide.
Amikor a 18. század elején a katolikusok visszaszerezték templomukat, új berendezési tárgyakkal, oltárral, gyóntatószékkel, szószékkel (05) stb. látták el, ezeken jórészt a kor legjobb, legismertebb európai díszítőművészei, tiroli mesterek dolgoztak.
A templombelső egyik legértékesebb, legmívesebb oltára a Háromkirályok imádása címet viseli és a szentély jobb oldalán tekinthető meg. Az oltárképet a bécsi Maulbertsch készítette a 18. század közepe táján, állítólag az ő festményei díszítették a Szatmár megyei Erdőd várkápolnájának falait is. Nagyon sok megrendelése volt Magyarországon és térségünkben is, hiszen nálunk még a püspöki képtárban is található 2-3 olyan máig azonosítatlan alkotás, amelyet nagy valószínűséggel ő, vagy a tanítványai, követői készíthettek.
Mindezek a berendezési tárgyak — a többször felújított orgonát is beleértve — elsősorban szerény méretük miatt nem sokat változtattak a templombelső hangulatán, amelyet ma is a hatalmas oszlopok, pillérkötegek, csúcsíves, jórészt díszítés nélküli formák uralnak. A 18. században a torony is barokk stílusú volt, a főbejárat előtt barokk, a nagy pestisjárvány után emelt fogadalmi kapuzat állt, ez a 19. század végi átalakítások során a kolozsvári Szentpéteri templom elé került.
A túlontúl egyszerű környezetet befolyásoló leghatásosabb díszítmények a múlt század elején, Münchenben készített hatalmas színes üvegablakok (06), amelyek divatja a gótika korában terjedt el, és a múlt századfordulón élte a reneszánszát Európában. Ezeket az immár százéves alkotásokat nemrég Marosvásárhelyen újították fel.
Számomra az egykori értékek hiteles megőrzésére való törekvés mellett, az állandó megújulásra, gazdagodásra való készség a lenyűgöző ebben az épületben. Ilyen megvalósítás Márton Áron szobra (Bocskai Vince alkotása), amely három éve, 2009-ben került a főbejárat közelébe (07). A püspök 1944 májusában itt mondta el híres beszédét, amelyben többek között elítélte a zsidóüldözést is. Ez a kiváló szobor is jelzi, hogy erdélyi történelmünk fontos eseményeinek tanúja, a kolozsvári Szent Mihály-templom ma is élő, gyarapodó, közösségünket őrző, összetartó megvalósítás, jelkép, zarándokhely, ugyanakkor gazdag, változatos programmal működő, élő római katolikus templom.
