SZFÚ Habarics Ilona és Zsolt

Nem véletlen, hogy a címben nem fotó vagy felvétel szerepel, megítélésem szerint ennél mindkettőjük már jóval előbbre jutott, sajátos, felismerhető, azonosítható látásmódot alakított ki. Többek között emiatt sem igazán indokolt együtt elemezni képeiket, bár házastársak, három éve közösen indulnak felfedezni a térség eddig ismeretlen szépségeit, még a világhálós oldaluk, a Két barangoló is olyan közös fórum számukra, amelyen legfrissebb munkáikat osztják meg az érdeklődőkkel.

Bevallom, hogy egy éve még alig tudtam róluk valamit, akkor kerültem közelebb a képeikhez, amikor fotósorozatot küldtek közlésre az egyik általam szerkesztett oldalhoz, amelyiknek mára mindketten állandó munkatársai.

A későbbiekben egy rövid látogatás, beszélgetés az otthonukban még közelebb hozott azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek az eszközök beszerzéséről, a folyamatos tanulásról, új eljárások, technikák elsajátításáról szólnak. A kívülálló csak az eredményeket látja, de akit a háttér is érdekel, hamar rájön, hogy minden siker, elismerés, népszerűség mögött kitartó, komoly munka áll. Önálló rovatuk van a Szatmári Friss Újságban, ahol leírásokkal és képekkel aktuális „barangolásaikról” tudósítanak. Készítettek zsebnaptárat, fényképeiket sokan kedvelik és ezekre már helyi kulturális intézmények is felfigyeltek.

Általában tájképeket, ritkábban épületeket, virágokat, gombákat fotóznak, a felvételeket szakmai igényességgel, műgonddal alakítják a feldolgozás során. Ezen a területen már kevés a különböző típusú fényképezőgépek, a fényviszonyok, beállítási módok alapos ismerete, hiszen a gépbe mentést követően a különböző számítógépes programok használata is megkerülhetetlen.

Napjainkban rengeteg felvétel készül okos telefonokkal, táblagépekkel, olcsó és profi fényképezőgépekkel. Fogalmam sincs hány ezer, millió jelenik meg ezek közül a világhálós oldalakon, tény, hogy ebből a tömegből nem könnyű kiemelkedni, felkelteni a figyelmet. Az ő felvételeiket a látásmód különbözteti meg az átlagtól. Habarics Ilona és Zsolt ugyanis olyan fotókat készít, amelyek közel hozzák, bevonják a nézőt a tájban, részesévé teszik a felfedezés, rácsodálkozás örömének. Ehhez érzék, tehetség, biztos kéz, jó szem, komponáló készség kell, ugyanis véletlenül még közepes képet sem lehet készíteni. Tévhit, hogy aki rendszeresen rajzol, fest, farag vagy fotózik, az előbb-utóbb művésszé válik.

Habarics Ilona lírai érzékenységű, a pillanatnyi, gyorsan múló rezdüléseket is észlelő, megörökítő látásmóddal rendelkezik, férjéhez, Zsolthoz a kicsit szikárabb, férfias közlésmód áll közelebb. Ami közös, a maguk jellegzetes, jól megkülönböztethető, könnyen felismerhető módján mindketten kedvelik a romantikát, az erőteljes színeket, az érzelmes hangulatokat.

Vizualizálódó világunkban a képi közlésmód felhígulása a kezdeti szakaszban – amikor mindenki fest, farag, fotózik és posztol – szinte elkerülhetetlen. Európai kultúránk századai viszont azt bizonyítják, üzenik, hogy hosszú távon a tudatos, folyamatos építkezés, a minőség iránti igény a legjobb befektetés.

Nézve, elemezve az itt látható munkákat nyilvánvaló, hogy Habarics Ilonánál és Zsoltnál adott a tehetség, a technikai feltételek, a tudás, az érzékenység, a megörökítésre érdemes témák azonnali felismerése. Művész az, aki még egy mások által már ezerszer feldolgozott témát, korszerű eszközökkel, senki mással össze nem téveszthető, eredeti módon tud közvetíteni. Ehhez bátorság, erő és hit kell. Aki illeszkedik a meglévő, mások által létrehozott keretekhez, ideig-óráig lehet sikeres, népszerű, de sohasem válik művésszé.

Megítélésem szerint a Habarics házaspár jó úton indult el a kiteljesedés felé, amihez sok sikert, kitartást és egészséget kívánok! Meggyőződésem, hogy ez a tárlat fontos kiindulópont, de valójában csak egy szerény kezdet, amelyet majd további, egyre karakteresebb, egyénibb hangvételű, már kialakult ízlésvilágú kiállítások sorozata követ lényegesen nagyobb közönség előtt.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.