Többek között a szemüveg

Sétára készülődünk az unokámmal, a táskámba kerül a maroktelefon, a kulcsaim, pénztárca, fényképezőgép, golyóstoll, papírvágó kés, rágógumi, reklámszatyor, szemüveg. A négyéves Klárika élénk érdeklődéssel figyeli minden mozdulatomat és hazajövet rögtön rávesz arra, hogy a táska tartalmával közeli ismeretségbe kerüljön. Ennyire fontosak lennének számára hétköznapjaink banális eszközei? A gyermeket, a világ valamennyi gyermekét valójában sohasem maguk a tárgyak érdeklik. Hozzánk szeretnének közelebb kerülni ezeken keresztül, mert ösztönösen érzik, tudják, hogy mindez csak álca, paraván, amely mögött valahol ott bujkál, rejtőzködik a valódi, hamisítatlan apa, anya, nagymama.
Moholy-Nagy László 1919 táján szénnel rajzolt fiatalkori szemüveges önarcképén egy egészen más, a titokzatosságot eleve elvető konstruktivista képi világ elevenedik meg előttünk. Itt a szemüveg nem takar, hanem formailag beleépül az arcba, mint a portré gömbökre, körökre tagolt, gubancos világának elválaszthatatlan, magától értetődő eleme, képileg mintegy tovább fokozva annak feloldhatatlan ellentmondásoktól terhes hangulatát. A Bauhaus oktatója, Chicagóban a New Bauhaus irányítója, a két világháború közötti kísérleti filmezés egyik kiemelkedő alakja önarcképében mintegy előrevetíti azokat az olykor gyötrelmes, máskor felemelő erőfeszítéseket, amelyeket élete során gyakran erőn felül a képzőművészet formanyelvének radikális megújítása érdekében végzett.

Hozzá hasonlóan nekem is lett néhány szemüvegem az idők során. Nem sokat tudok róluk, valójában még azt sem sejtem, hány darab van belőlük és úgy gondolom, hogy ezzel még nagyon sokan lehetünk így. Azt viszont szerencsére a magyarországi Herbszt László grafikusművésszel és Gáti István költővel együtt biztosan tudom, hogy nincs titokzatosabb, különlegesebb tárgy, mint a világ mindenkori nagymamáinak a szemüvege, amely a tapéta rajzolt kígyói, békái körében, gyöngysorok, régimódi rózsaszínű kalapok, fénylő szemű kiskutyák világában olyan természetes, teljes jogú polgár, mint a fehér haj, a „tüzes villanás” vagy a bátorító puszi.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.