Van Gogh és Mona Lisa

Annyira igaz, hogy még kép is van róla, mostanában készült a többi jópofának szánt montázzsal együtt, amelyeken különféle szituációkban és helyszíneken kortól és környezettől függetlenül híres alkotók és modelljeik szerepelnek. Sokan kedvelik az ilyen játékokat, valószínűleg azért, mert úgy gondolják, hogy a hétköznapi körülmények, aktualizált jelenetek révén közelebb kerülhetnek a bálványozott személyiségekhez.

              A „közelebb kerülésnek” vannak természetesen sokkal kifinomultabb, megtévesztőbb módjai is, erről olvastam a Szabad Európa Hírlevélben (2021. augusztus 1.) a következőt: Párizs és Kalifornia után Londonban lehet megtekinteni azt a különleges Van Gogh-kiállítást, amely valóban testközelbe hozza a holland festőművész álomszerű világát. Az alkotások a legújabb technológia segítségével több, mint hatvanezer videoképkockán, 360 fokos, animált montázsban elevenednek meg.

              Nem tudom mit szólna Van Gogh, ha egy csoda folytán megnézhetne egy ilyen tárlatot. Szerintem már a bejáratnál visszafordulna, amikor meglátná a saját hatalmas, felfújt léggömbre festett önarcképét. Lehet, hogy káromkodna, de a legvalószínűbb az, hogy szó nélkül venné az állványát, festékes ládáját és hátat fordítva ennek a cirkuszi közegnek, mutatványosbódénak, dolgozni menne.

              Szokás őt úgy bemutatni írásban, filmeken, mint egy féktelen, megszállott, aszociális vad alkotót. Igaz, kiegyensúlyozatlan személyiség volt, sokat ivott, de a művei mindenekelőtt egy érzékeny, szeretetre éhes, a világ „titkait” megfejteni vágyó, a festésért rajongó művészről árulkodnak. Mindig, minden körülmények között az alkotásoknak hiszek.

              A fenti és hasonló ötletek – rengeteg van – csak azokban keltenek hamis illúziókat, akik kívülről és felületesen ismerik az alkotás folyamatát. Vannak filmesített változatok – felélednek rajtuk a képek szereplői, a természet.

              Az animált változat korszerű technikával a festő színvilágának, eszköztárának, hangulatának érzelmi és intellektuális erőfeszítések nélkül a részesévé próbálja avatni a nézőt, de erre esély sincs. Az alkotók öntörvényű világához csak a remekművekkel folytatott közvetlen, empatikus, értő, olykor ismétlődő párbeszéd visz közelebb, a többi porhintés, szemfényvesztés, a komplex üzenetek rendkívül hatásos, de primitív leegyszerűsítése.

              Ne tessék nekem előre elmondani, indukálni, javasolni, hogy mit érezzek Van Gogh alkotásai kapcsán! Se

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.