Egyike Szatmárnémeti nagyon régi, még az első városrendészeti kísérleteket megelőzően kialakult girbe-görbe utcáknak, amelynek kinézetét, hangulatát nagymértékben befolyásolta az újközpont felépítése és az ezzel járó átalakítások (01). A név onnan ered, hogy az utca a régi várárkok kiásásakor maradt földből kialakított mesterséges domb mellett halad.
A 18. század végén már Vár Domb utca volt a neve, kicsit később a furcsa, de sokatmondó a Nagy Piactól a Szamos hídig nevet viselte. A Nagy Piac a város mai főtere, a régi Szamos hidak helye pedig ott van, ahol alacsony vízálláskor a Decebal hídról az egykori hídlábaknak a mederbe ágyazott gerendái látszanak. Több hídról van szó, hiszen jó néhányat a fahidak közül felavatás után 2-3 évvel már el is vitt a víz. Volt Colonelul Iacobini utca, Dr. Teofil Dragoş utca, Gömbös Gyula utca, a mai nevét (Decebal) 1970-ben kapta azoktól, akik valami nagyon régi, a Várdomb névhez hasonló patinás elnevezést kerestek számára.
Mint általában a városközpont környéke, ez a hely is forgalmas, zsúfolt, tele van parkoló gépkocsival, kisebb, nagyobb üzlethelyiségekkel. Korunk ritmusának betudhatóan, a Petőfi utcához hasonlóan itt is állandóan változik az utcakép, ennek ellenére még napjainkban is látható néhány, az ornamentika szempontjából is figyelemre méltó középület, bérház.
Közvetlenül az utca legelején a megyei könyvtár valamint a túloldalon a Csizmadiaszín nemrég felújított épülete áll. Arról már több alkalommal zajlottak viták, hogy le kell-e bontani egy-egy régebbi épületet, illetve arról is, hogy a városközpontban, vagy annak közelében be kell-e építeni a bontások után üresen maradt telkeket? Természetesen ilyenkor minden egyes eset, helyzet külön elbírálást igényel, tény, hogy nem vagyunk építészeti értékekben olyan gazdagok, hogy ne vigyázzunk a mások által teremtett, pillanatnyilag ránk bízott értékekre.
A Csizmadiaszín és a könyvtár épülete szerencsére nem csak megúszta a bontást, átépítést, hanem mindkettőt szépen felújították. Már írtam ezekről, amikor a főtér északi oldalát mutattam be, ezúttal a könyvtár épületének a nem mindennapi szépségről, harmóniáról árulkodó Várdomb utcai oldalára hívnám fel a figyelmet (02). Az épület — a sarokrész kiugró tornyocskáján látható szélkakas felírása szerint — 1895-ben épült. Klasszicista épületelemek dominálnak rajta, dór és kompozit fejezetű oszlop- illetve fél oszlop-sorokat fedezhetünk itt fel, nagyon mutatós az emeleti rész oromzatos, bábkorlátos, falpillérekkel keretezett ablaksora is. A földszinti félkörös végződésű ajtók, ablakok különleges dísze a füzérkoszorúval és pántlikákkal kiegészített „méh” motívum, amely az egykori Albina Bank logója, ismertető jele volt. Különösen szépek, gazdag forma- és motívum világról árulkodóak a kompozit oszlopfők (03), amelyek kifinomult, szimmetriára épülő rendszere némi játékosságot kölcsönöz a szigorú rendben felsorakoztatott klasszikus motívumoknak.
Ha röpke pillantást vetünk a túloldalra, közvetlen a Csizmadiaszín után látható egyike azoknak a vasbetonból, üvegből álló, fémlapokkal borított szerkezeteknek (04), amelyek az ezredforduló anyagait, építkezési módját, ízlésvilágát honosítják meg városunkban.
Több alkalommal írtam eddig különböző cikkekben, kiadványokban, a zsinagóga jelképeiről, jellegzetes motívumvilágáról, arról, hogy keleties és európai építészetei elemek keverednek a két ma is látható (templom és kápolna) eklektikus épületen. Számomra igazán izgalmas, összetett, vegyes motívumvilágú a kisebb épület, kápolna, amelyen a kötelező zsidó jelképektől a héber feliratig még nagyos sok, számunkra is jól ismert díszítőelem köszön vissza (05). Melyek ezek? Például két oldalán a szecessziós vonalvezetésű záró párkányok, a kompozit fejezetű falpillérek, a stilizált kagyló motívum, az ívsor fríz, a meander motívum, az alattuk látható kartusok és még sorolhatnám. Mi keresztények hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy különösen az ortodox izraelita építészetre a mereven hagyományőrző ornamentika a jellemző, amelyet úgy tűnik az imént idézett példa is cáfol. Külön felhívnám a figyelmet a zsinagóga kerítésének jól felépített, elegáns, harmóniát tükröző vaskorlátjára (06), amely a múlt századfordulón tevékenykedő szatmárnémeti kovácsok szakmai, technikai tudását, jó ízlését dicséri.
Kicsit feljebb, ugyanezen az oldalon árválkodik a M. Eminescu Nemzeti Kollégium kicsit a népies, térségünkben hagyományosnak is mondható formavilágot idéző tornaterme (07). Kotál Henrich annak idején otthonos, barátságos, emberléptékű, szinte hívogató, befogadó épületet tervezett a Királyi Katolikus Főgimnázium számára, messzemenően igazodva ezzel az akkori kisváros hangulatához, építészeti hagyományaihoz, ízlésvilágához. Miért árválkodik napjainkban ez az elegáns, szép, barátságos épületrész? Mert menet közben a Várdomb utcán alapvetően és végérvényesen megváltozott az a környezet, amelynek figyelembe vételével, amelyhez igazodva tervezték. Az újközpont vasbeton kockarengetege, rideg, szürke, emberidegen világa olyan feloldhatatlan ellentétet képez vele, amely más és más okok miatt ugyan, de nyilvánvalóan egyikőjüknek sem használ.
