Németi egyik legrégebbi, hangulatos utcájáról van szó, amely eredetileg a Szent Jakab nevet viselte. Az utóbbi időben sok változáson, átalakuláson ment át, ezek sajnos nem minden esetben szolgáltak előnyére. Rohanó korunk egyik jellemzője, hogy az eszeveszett sietés, kapkodás közepette olykor a jó ízlésről, az emberek összhang, harmónia iránti természetes igényéről is megfeledkezünk.
Ezen a szatmári viszonylatban széles, de nem túl hosszú utcán jelenleg van református templom, általános iskola, épülő kollégium, Jehova Tanúi Királyság-Terme, evangélikus imaház, szálloda, apácazárda, lakópark, társasház, és a végén áll immár jó száz éve a Szent János római katolikus templom és kolostor, amelyet szinte mindenki a Hildegárda néven ismer.
Az utcanevek tekintetében legalább ennyire heterogén a helyzet, mintha ugyanazok osztogatnák ezeket is, mint az építkezési engedélyeket. A Wesselényi nevet indokoltan, okkal adták 1883-ban, mert Wesselényi telket ajándékozott a református egyháznak az utca elején, címere ma is látható a parókia saroképületén. Később az első világháború után a Dacia nevet kapta, amit 1925-ben a Gen. Cristescu névre cseréltek. A negyvenes évek elején újra Wesselényi lett a neve, amit a kommunisták Pionierilor-ra változtattak. Bizonyára feltűnt nekik, hogy a monarchia idején épített állami népi iskolába egyre több piros nyakkendős, karszámos, hátitáskás, a szebb, boldogabb jövőben töretlenül bízó pionír jár, és úgy gondolták, jól hangzana, ha az utcát róluk neveznék el. Kicsit később, 1990 után a pionírok valahogy elmaradtak és az emberek újra Wesselényi utcát emlegettek. Ezt sürgősen orvosolni kellett, az illetékesek gyorsan kerestek egy szerintük hasonló nevet, így esett a választás a testvérvárosra, Wolffenbüttelre, merthogy az is W betűvel kezdődik. Ne tévesszen meg senkit az, hogy a szatmáriak még mindig Wesselényi utcának nevezik, errefelé ilyen maradi, a hagyományaikhoz makacsul ragaszkodó emberek élnek.
Az utca elején áll jó kétszáz éve a Németi templom épülete, vele szemben a református parókia, ennek folytatásaként a Wesselényi utcai iskola újabb és régebbi épülete látható. A Németi templomról már írtam az Ady Endre utca bemutatásakor, nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni. Azok számára, akik nem tudnák, megemlíteném, hogy ennek a kertjében látható a Rákóczi Kollégium egyik épületrészének a váza, amelyre az építési engedélyt először 1997-ben adták ki. Halogatások, megtorpanások után a Makovecz Imre tervei alapján épülő kollégium 2010-re készült volna el, de a pénzhiány miatt elakadtak a munkálatok. Még emlékszem a nagy lelkesedésre, a gyűjtési akciókra, ajándékképek árverezésére, gyűlésekre, vacsorákra, ünnepi műsorokra, amelyek sajnos kevésnek bizonyultak a folytatáshoz.
A kollégiummal ellentétben rekordidő alatt épült fel a közelében az álromantikás, háromcsillagos, termopán ablakos, terméskő díszítéses, légkondicionált, cifrarácsos, antikra színezett, patinázott szálloda-féle, amely nyilvánvalóan a hagyományait őrző utcakép szerves része szeretett volna lenni, de megítélésem szerint nincs olyan utca a nagyvilágon, amelyen ezt a szerepkört betölthetné.
Az iskolaépület is régi jó ismerősként köszön vissza, amin nincs mit csodálkozni, hiszen még három ilyen iskola épült Szatmárnémetiben, ezekről már az előzőekben többször is esett szó. A Wesselényi utcai iskola 110 éves, de még mindig jó karban lévő, használható épülete jelenleg a Dr. Vasile Lucaciu nevet viseli, és egyetlen szemfüles portás felügyelete alatt, üresen áll. A környéken nőttem fel, dolgoztam itt tanárként és jártam ide a hallgatókkal gyakorló tanításra, de még ezek után is találtam az épületen olyan említésre méltó részleteket, amelyre érdemes felfigyelni. Ezúttal egy nagyon szép csatorna tartót, fejezetet fotóztam le, valamint a bejárati ajtót, amelyeket az illusztrációk között tekinthet meg az érdeklődő. Ez az épület érték, az utcakép része, Szatmárnémeti múltjának, művelődési életének jellegzetes, máig sokoldalúan hasznosítható tanúja. Iskolának tervezték, annak épült, és megítélésem szerint, kis átalakításokkal, felújításokkal ezt a funkcióját a továbbiakban is meg kellene tartani.
Szerencsére a járdák melletti füves részek, fák, élő sövények valami keveset javítanak a zavaros utcaképen, egységesítik azt. Nyilvánvalóan sikerült még megőrizni néhány olyan homlokzatot, díszt, ablakkeretet, szecessziós rácsot, záró párkányt, kovácsoltvas kerítést, amelyekről az utca bemutatásának második részében térek ki. Arra, hogy milyen esélyük van ezeknek a jó ízléssel, műgonddal készített ornamentikai elemeknek a megmaradásra, nehéz lenne válaszolni. A várost járva, annak megőrzésre érdemes értékeivel ismerkedve én úgy tapasztaltam, hogy sokan vannak olyanok, akik ezeket az értékeket felismerik, felújítják, gondosan őrzik. Sajnos nem mindig ők vannak többségben és általában nem tartoznak a legtehetősebbek közé sem. Félő, hogy idővel ezen a területen is érvényesül a mondás: „sok lúd disznót győz”.
